'Gusztus

Kedves Címzett!

Mielőtt még ez a hónap is kicsúszna kezeim közül, megpróbálom behozni magam. Előző bejegyzésemben a júliust búcsúztattam, most meg már mindjárt Augusztusnak is integethetünk, mondanom sem kell, ez felháborító.

Valahol ott hagytam abba, hogy jajderossz idő idő van, és akkor most hogy fárassza le magát szokás szerint az ember fia/lánya a hétvégén. Jelentem, megoldottuk.
Valamikor ezidő tájt volt az, hogy odahaza másról sem tudtak beszélni a népek, mint hogy ott is jajderossz idő van, mindenki ilyen "Error loading nyár.exe" meg hasonló dolgokat üzengetett egymásnak. Sírtak a hoteltulajdonosok, panaszkodtak turisztikusok, a nyaralók pedig mogorván számolgatták elköltetlen euróikat szürke üdülőszobájukban kuporogva, zivatarkopogással és háborgó Pláttenzével körbezárva. És tetézve ezt a tengeriuborkaszezont, ilyen cikkek kerültek a legnagyobb hírportálok főoldalára, mint hogy kik is a rossz idő nyertesei: hát a "gombászok, mozisok, sárkányeregetők, szoláriumtulajdonosok és rozzant egészségű öregek", aszonták.

Na szóval nekem sem kellett több, jól beizgultam a gombászásra, gondoltam feltört lábbal amúgy sem mennék komolyabb túrára, valami környékbeli séta elég is lenne, amúgy is esős nyákos idő néz ki. Már el is terveztem hova megyek, hogy megyek egymagam, amolyan jól megérdemelt magányos rambó kirándulásra. De csakhamar kiderült, hogy egyrészt a korábbi kirándulásokon sikerült mások fülébe is beültetnem a bogarat gomba ügyileg, másrészt gombakedvelő pajtásom, a román Tiberiu időközben nagy lelkesedéssel már indítványozott is egy nagy közös gombatúrát. Egyefene, akkor közös túra, csak menjünk. Persze 15 emberrel eredőbe illetve akárhova menni körülményesebb, mint egyedül, így lett az általam tervezett 11 órás indulásból délután 3, az off-road rambózásból meg ösvényen caplatós kocakirándulás. De így is jó volt azért kimozdulni, szép időnk is volt az előrejelzések ellenére, és némi szednivaló is akadt... sebhelyes lábamnak elég is volt ennyi. Fotó nincs, mert nincs.

Másnap nem is tellett másra mint egy kis vásárolgatásra egy távoli behemót outletben, de hogy ne ússzuk meg dekicsiavilág jelenet nélkül, itt is sikerült összefutni Tiberiuval, aki tőlünk függetlenül szintén sopping napot tartott pár ismerősével (igaz ők keményebben nyomták: reggel indultak és este jöttek el a helyről - bediliznék.) De legalább összefutásunk során alkalmunk volt körvonalazni, mit is kezdjünk a nem túl jelentős mennyiségű és nem túl rózsás állapotú gombaállmonnyal: hétfőre beszerveztünk egy vacsora napot a román kolléga lakásán. Itt aztán volt Tiberiu által készített ínycsiklandó sertésborda, mosolygó tepsiskrumpli, világbajnok palacsinta (ami érdekes módon tejjel, vaníliával és citromhéjjal készült) és a vállalkozó kedvűeknek ott voltak az általam gyártott erdei gombagolyók. És a legjobb az egészben, hogy senki sem kapott mérgezést.

Feltűnhetett, hogy az elmúlt hetekben csupa túrázós hétvégi program volt terítéken. Joggal gondolhatná tehát Kedves Címzett, hogy igencsak ideje volna valami civilizált időtöltésnek, különösen, hogy a soron következő hétvége a 15-ei szabad hétfővel megtoldva még hosszabb is volt a szokásosnál. De nem.

Még az utolsó pillanatig reméltem, vártam, hátha a plazmatévé lopkodó csőcselék lenyomja a londoni repjegy árakat, és akkor Fabianoval tarthatnék egy hétvégi katasztrófaturizmus erejéig, mivel ő már korában megvette jegyeit. Azonban az árak stabilan 200 euró körül maradtak az utolsó pillanatokban is, úgyhogy nem maradt más, minthogy felkészüljek lelkileg és csomagilag egy két éjszakás hegyi hétvégére.

Egy tucat ember és egy kutya társaságában már péntek délután megkezdtük a népvándorlást, és némi autózást követően  Malesco városka érintésével már hatoltunk is be autóinkkal a Val Grande Nemzeti Park vad vonulatai közé. Ez a park a környék legnépszerűbb túra célja, a teljesen kietlen ősvölgyektől és sziklacsúcsoktól kezdve a szórványosan lakott legelőkig majdnem minden megtalálható itt. Két, menedékházakban eltöltendő éjszakára készültünk, ennek megfelelő mennyiségű ruhát, élelmet, alvóeszközt, plusz a nem épp kompakt fényképezőtáskát kellett valahogy elhelyeznem a hátamon úgy, hogy nemrég vásárolt hátizsákom csupán 22 literes. Az eredmény enyhén szólva is vándorcigányos, de kis jóindulattal interpretálható rákendrólként is.



1300m-ről indultunk és szedtük a lábunkat, mert sötétedés előtt azért szerettünk volna felérni az alvóhelyig. Igaz az ösvényről tudtuk, hogy nagyon jól kiépített, ráadásul teliholdas éjszakának nézünk elébe, de azért mégiscsak örültünk, amikor 2 óra gyaloglás után végre felértünk a 1850-nél fekvő első menedékházakhoz, a Bivacco Scaredihez, és annak megnyugtató teraszáról szemlélhettük a már rég hegycsúcsok mögé bukott Nap  utolsó narancs árnyalatait.





Ezek a menedékházak egyébiránt nagyon rendben vannak, akár az  állam tartja fenn őket, akár alpin klubok, le a kalappal: vaskályha, padok, asztalok, szerszámok, alvóhelyek, tűzifa, vízforrás, villany (!!!). Még pasta főzésre is vállalkoztunk, igaz a víz nem nagyon akart forrni, úgyhogy a végén inkább átázott a tészta, mint megfőtt. De pestoval meghempergetve azért jóízűen befaltuk, hamár vettük a fáradtságot, hogy felcipeljük a hegyre az alapanyagot.

Az alvással nem volt gond, azzal együtt, hogy az egyik túrapajti megállás nélkül köhögött, a kutya meg fel-alá mászkált feltehetően a telihold hatására. Minőségi hálózsáktulajok a szabad ég alatt töltötték az estét, így még a felhős égen derengő teliholddal együtt is elcsíptek párat a Perseidák hullócsillagai közül.

Ragyogó reggelre ébredtünk, a távolban a jó öreg Monte Rosa fehérlett, a közelebbi tájat pedig sziklák mögött kuporgó emberi fejek tarkították.





A reggeli nyugalmát csupán néhány ritka szemtelen és kíváncsi ló törte meg, akik az őrizetlen zacskótól kezdve a szellőző túracipőkig mindent megkóstoltak. Jámbor állatok voltak, de én azért tartottam a két lépés távolságot egy előző napi páratlan ujjú patással történt találkozásból okulva: a felfelé úton egy kölyökszamár egy óvatlan pillanatban elkezdett enni engem, pontosabban az ingemet.









A terv az volt, hogy a cuccokat lent hagyva, felkapaszkodunk a túra egyetlen csúcsára, a 2200m-es Cima Laurascara, majd visszaérve a táborba megebédelünk, és nekivágunk a nap hátralevő felét kitöltő túrának a második menedékházhoz.






Felfelé menet lomha felhőket láttunk kúszni a tető környékén, kezdtem félni, hogy a Maggiore tó felé eső panorámát nem tudjuk majd élvezni. Félelmem beigazolódott, a hegygerinc egyik oldalát sűrű felhőpamacsok ostromolták, és szakadatlanul úsztak az ég felé, kettévágva a láthatárt. Keserédes csúcsfélpanoráma, csapatfotó, csokievés.





A lejövetel és a terrorlovakkal dúsított ebéd után kiderült, hogy a társaság egy része köszönte szépen, de ennél a pontnál hazafele veszi az irányt. Sajnos a túra legirritálóbb, legkedvetlenebb, legnyavalygósabb és leglassabb hölgy tagja (nem, nem a  múltkori magasságmámoros francia) nem tartott a korai eltávosokkal, így ismét volt ki miatt füstölögnöm a hátralveő másfél napban. Ilyenkor látom igazán, hogy pl. korábbi erdélyi túráimon milyen szerencsém volt a társasággal... enivéj...

Délután kettőkor sikerült nagynehezen nekivágni a sacc 10km-t távolságot, 900m szintesést, majd 400m kapaszkodást tartogató útnak. A lefelé baktatás sosem tartozott a kedvenc szabadidős elfoglaltságaim közé, itt pedig jutott belőle rendesen, cekkerrel a hátunkon, véget nem érő erdei szerpentin ösvényen. Szóval nem ezekre az órákra fogok majd ősz tarkóval, kandalló mellett teát szürcsölgetve jólesően visszarévedni, de hálistennek igazi felüdülést hozott az utunkba eső vízesés, ahol végre csobbanhattunk egyet a tikkasztó hőségben.









Számomra ez, a metszően hideg, azúrkék medencék látványa és belubickolása volt a túra egyik fénypontja. De hátra volt még a táv vagy fele és a hegymenet is, úgyhogy nem raboltuk tovább az időt, léptettünk tovább.











A patakvölgyek mentén kanyargó, hullámzó ösvény megannyi vízeséssel és változatos erdőrészekkel szórakoztatta egyre fáradó csapatunkat, és persze fél szemmel az utat, fél szemmel a gombákat lestük. Utóbbinak mellesleg az lett az eredménye, hogy kedden nanáhogy mindenki gombalevest vacsorázott, de ez egy másik történet. Fél kilencet ütött a mázsás mahagóni ingaóra amit mindnyájan hátunkra képzeltünk, ahogy az utolsó lépéseket tettük második szálláshelyünk felé.
Ez a bivacco különbözött a többitől: ebben tulajdonképpen laknak, a szó szoros értelmében. Magával az ipsével nem találkoztunk, de a házat díszítő megannyi fotó tanúsága szerint emberünk egész évben, hóban-sárban a hegyeket-völgyeket járja szigorúan cipő és -ki tudja milyen megfontolásból- gatya nélkül. És persze alkalom adtán lespannol a világ minden tájáról érkező turistákkal, akik cserébe vendégszeretetét élvezhetik. Mivel Mr. Val Grande épp nem volt otthon, mi csak az ágyakkal felextrázott átéjszakázást élvezhettük (már akinek jutott ágy). A tésztafőzéssel most is bepróbálkoztunk, de a végeredmény némi erőltetett kóstolgatást leszámítva egy bokor aljában végezte, teljesen érintetlenül.





Az alvás ismét nem jelentett gondot, bár a kint hálók idegeit elmondásuk szerint valami ismeretlen földöntúli kísértethang borzolta az éjszaka folyamán. Valamikor 10-11 tájban sikerált elindulni az utolsó, hazautat jelentő szakaszon, ami 400 m emelkedést, majd 800m esést jelentett cirka 7km távon elosztva. Haladásunkat az északi kitettségű lejtők varázslatos bogyókínálata lassította: 1800-tól 1400m-ig kövér áfonyákat legeltünk, 1400-1200 között málnazabálás volt programon, még lejjebb pedig a szedercserjék vették át a főszerepet.



Onnan jöttünk fel.



S oda megyünk le, meg majd még lejjebb.

Az utolsó szakasz ősagrár jellege koronázta meg túránk változatosságát - takaros kőházak, lágyan ívelő legelődombok, bámész tehenek, árnyas nyárfaligetek csendéletei úsztak el lassan mellettünk. A hely végtelen nyugalma és időtlensége varászlatosan távolinak és elszigeteltnek érződött a nagyvilág gazdasági, politikai, morális és még ki tudja milyen válságaitól. Itt tényleg csak élni kell - mely élet nyilván nem könnyű, de mégiscsak egyszerűbb, alapvetőbb, gondtalanabb lehet, mint a park határain kívül őrjöngő civilizáció közepette. Néha meg tudom érteni ezeket a trágyaszagban ébredő, szénaboglyás hajjal nyugvó embereket.





Ezzel együtt nagyonis örvendtem, amikor végre a műutat elérve kocsijaink már ott vártak minket, mivel a sofőrök közül páran előresiettek, felstoppoltak a parkolóhoz, majd lehajtottak a túránk végpontját jelentő Patquesohoz.



Jól megérdemelt pisztácia fagylaltjainkat habzsolva bekukkantottunk még Malesco kicsiny utcái közé is.











Végül hazahajtottunk. A kocsiban szendergést a fülem mellett lihegő blöki sem akadályozta különösebben. Hazajutni némi dugóban szopás és bevásárlást követően sikerült, de még épp időben, hogy elérjük a vasárnapesti grillezést. Fennkölt remetelétből dekadens húsáldozó partiba: így csináljuk mi errefelé.

Nade ezek után mostmáraztántényleg nagyon elég volt a hegyekből, itt az ideje valami jó aljas turistáskodásnak! És mivel olyan cudarul le vagyok maradva az események megörökítésével, hamarosan - de csak a következő postban - kiderül az is, sikerült-e megfelelni saját elvárásaimnak. Lehet fogadni: téliszalámit, kúbászt, pálinkát is elfogadok!

Amielőbbiviszonlátásra:

Bandi

Július búcsúztató

Kedves Címzett!

Midőn ezt írom, megjött Augusztus, és gyönyörű, esős fosadék időt hozott. Így annál is jobban esik visszagondolni a múltheti szép napokra, amikor csak félig volt fosadék a klíma. Mondanom sem kell, a hét megint úgy tűnt el a süllyesztőben, mintha az ember egy átlagos hétfő reggeli napon hóna alatt a Pravdával bevonulna a rötyire, és mire kijön onnan, már péntek van.
Kaptam pár barátian szurkáló megjegyzést, hogy nem írok semmit a munkáról, ergo nyilván nem is dogozom. Ezt azért cáfolnám, és fenntartom, hogy munkáról írni – hacsak nem útiműsor-vezető, tesztpilóta vagy aligátoridomár az ember – nem túl érdekfeszítő. A munka köszöni szépen megvan, gyűjtögetem, rendezgetem, számolgatom az emissziós faktorokat, üzemanyagokat, égetési technológiákat, már valamivel gondolkodósabb is helyenként a meló, aztán ha jól csinálom a dolgokat, talán még egy-két döntési helyzetnél is jelen lehetek, ami azért mindig érdekes. És persze szép lassan látok olvasok új dolgokat, mindenképp épülök az ittlétből, de összességében még  várakozó állásponton vagyok, lesem vajon merre megy a dolog szakmai szempontból.

Nade vissza július utolsó hetére. Továbbra is be van táblázva az isprai ember délutánja mindenféle sportokkal, focival, floorballal, esetenként tai chival vagy ami épp akad. Az estéket pedig random grillezések és egymásnál csövezések tarkítják. Kiemelendő egy eseményt, a szerencsés időjárás és enyhe éjszaka nyújtott lehetőséget többek közt a lengyel szervezésű parti témás partira. Értsd: tengerparti, beach, hawaii témás, de egyébként szokásos zabálós, szűrögetős, dajdajozós összejövetel a bungalók tövében. Na jó talán a szokásosnál több vodkával.

A pacskerban csattogó, törülköződerekú, hawaii-hányásos vendégsereg válogatott rágcsálnivalókkal és italokkal csillapíthatta képzeletbeli tengerparti tikkadtságát.Az est kulináris fényét – már ha volt ilyen neki - emelendő, illetve a lengyel magyar kétjóbarátság jegyében egy spéci kenyér készítésére adtam fejem. A koncepció az lett volna – és itt már sejthető, hogy nem annyira jött össze – hogy a kenyér a lengyel zászlót formázza a ritkábban látott lengyel fehér sassal a tetején. A vörös szín elérése érdekében egy merész ötlettől vezérelve pürésített (savanyú) céklát és paradicsomot kevertem a tészta egyik felébe.



A sütés kezdetéig úgy tűnt, hogy legalább a rózsaszín árnyalatot sikerül elérni, de jaj,  az oxidáció kegyetlen szerető: egyik kezével készre süti kenyerünket, másik kezével viszont totálisan kibarnítja "szép" rózsaszín tésztánkat. A színt leszámítva azonbnan nem lehetett ok a panaszra, a héj ropogott, a bél habosan foszlott az éhes partizók zápfogai között, még a káposztalevélből faragott fehér sas is tisztességesen felismerhető formájú maradt. Eddigi parapék pályafutásom legsikerültebb darabja sacc 2 kilós súlya ellenére mind elfogyott. A világos barna színű céklás rész - akár hiszi Kedves Címzett, akár nem - pedig különösen finom utóízeket produkált, úgyhogy nem utoljára kotyvasztottam ilyet. A kenyér mellé kínált sajtos kence receptje szokás szerint a Kudlik Juli részlegen.

Ahogy az az ilyen péntek esti meditálások után lenni szokott, a szombat valahol elveszett tér-idő kontinuumban, és a JRC fényes elméi legközelebb arra eszméltek, hogy újabb kirándulós vasárnapra virradt az ég, és az autópályán hasító kocsijuk ablakaiba egyre növekvő hegyvonulatok látványa kúszik be. Úti célunk a legutóbbi massonei mászástól nyugatra esett, és térkép alapján könnyedebbnek ígérkezett az előző heti menetnél, még egy kis tó is útba esett a csúcs fele, ami tökéletes ebédlőhelyként adta magát.

Ahogy megkezdtük emelkedésünket Campello del Monti 1300m-en fekvő apró zsákfalvából, a tűző napsütésben egyetlen aggodalmunk az volt, hogy a magas páratartalom teljesítőképességünkön kívül a látótávolságot is le fogja majd határolni.

 

Félúton lehettünk az 2100 környékén várakozó tóhoz, amikor mindenki látványosan elkezdett öltözködni – hűvös szél és a csúcs felől ereszkedő felhők borították be a hegyet és kedvünket. De nem eshetett folt hivatalosnak korántsem mondható, saját alapítású sportklubjaink becsületén: a PISS (People of Ispra Swimming Society) és a CRaP (Climbing Ridges and Peaks) szellemisége megkövetelte, hogy legalább a tóig felmenjünk és ott hősiesen megmártózzunk a -273 fokos vízben.





A fenti képre azért büszke vagyok. Szerencsére Rorynak sem kell kétszer mondani, hogy ugyan már álljon oda a kereszthez hamár ilyen ágyékkötőben rohangál.




Részben a ráció, részben a tó mellett elköltött piknik és menedékházi teázást követő jóleső elnehezedés juttatta arra az elhatározásra a csapatot, hogy nem érdemes a felhőbe burkolt csúcsot megmászni, ideje hát visszaaraszolni.

Tanulva a legutóbbi esetből (értsd k*rvára nem tanulva), a visszaúthoz ismét egy alternatív ösvényt választottunk, hogy azért mégiscsak na. Vicces módon a lemenetelhez először fel kellett mennünk egy hágóra, majd a gerincet követve lekeveregni a faluig – erről persze előzőleg mindenkit korrektül tájékoztattunk, és meg is szavaztuk jól.



Ezzel még nem is lett volna semmi baj, csakhogy az egyik első alkalmas hölgy a sacc150 eurós vadonatúj, bejáratlan Garmont bakancsával, mint kiderült kicsit tériszonyos, és mini-idegösszeroppanást kapott az egyik meredekebb gerinc melletti szakaszon. Namost persze azon kívül, hogy minden együttérzésem, meg jajszegény, mégiscsak volt még két másik leányzó, akiknek volt annyi esze, hogy a hágón megpillantva a további útvonalat azt mondták, hogy ők ehhez fáradtak, és inkább visszamennek az eredeti úton. Ehhez képest hősnőnk önbizonyítási vágya (azaz hogy nem fordult vissza a többiekkel) oda torkollott, hogy remegő lábakkal és állandó támogatással tudott csak tovább menni még a legártatlanabb szakaszokon is – mentális blokk. Az eredetileg tervezett ösvényt meg a rossz látótávolság miatt nem is találtuk meg, úgyhogy végül az alternatív útvonalhoz képesti alternatív útvonalon vánszorogtunk le a hegyről. Nem sokat túlzok, ha azt mondom, Samu teknősöm erősebb tempót diktált volna lefelé. És persze én továbbra is együttérzek meg, sajnálok, de így ne toljunk már ki másokkal, azt meg ne is említsem, milyen felelőtlen dolog korlátolt képességei tudatában belevágni valakinek egy ilyen útvonalba.

Spongya rá, szép a táj, leértünk épp szürkület előtt, jutalompizza és fagyi vár a faluban, meg egy kétórás hazavezetés engem – ugyanis sofőrünk, a francia hölgy épp csak örült hogy él, és vízszintes talajt érez lába alatt, nemhogy levezessen 15 kilométer hegyi szerpentint majd egy jó adag autópályát.

Éjféltájban zártuk hát a napot és egy újabb pihentető hétvégét. És most is hasonló dogok esnének velünk, ha nem lenne ez a fránya hétvégi eső. Hát hogy purcantsa ki magát így az ember? (megj.: ez a bejegyzés a csendes múlt péntek estén íródott, ordító zivatar-zongorával a háttérben, csak kicsit megkésve sikerült feltölteni ide. A következő bejegyzésben elregélem, hogyan is ment a kipurcantás.)




Üdv:

Andrea

A kőművesség jegyében

Kedves Címzett!

Eljött az önszembesítés ideje. Előzetes terveim, választási kampányba illő ígéreteim ellenére, csak nem sikerült megírnom a múltheti beszámolót a munkahét végéig. Önbecsülésem romjain kuporogva, tördelt kezekkel írom soraim. Minden szóköznél gondolati szünetet is tartok és átértékelem nyavalyás életem, melyben még egy saját magam szabta határidőt sem tudok tartani. Nincs mit ehhez hozzátenni: elkúrtam. Nemkicsitnagyon...

Nade a kötelező jellegű önrugdaláson és nyilvános kanosszajáráson túljutva lássuk a memoárt.

Jó egy hete, hogy a kőműves mesterség két remekén nyugtathattam monitorfényében megfáradt szemeimet. Szombaton szorgos emberi kezek által sziklafalba vájt építményben jártunk, vasárnap pedig nem az emberi kéz, hanem a természet műalkotásait csodálhattunk meg egy hegy tetejéről.

Santa Caterina del Sasso a Lago Maggiore egyik fő nevezetessége, a képeslapok, brosúrák egyik állandó szereplője. A tóba szakadó sziklafalak oldalában kialakított remetelakot egy vihar során hajótörést szenvedett tehetős fazon, Alberto Besozzi alapította, aki úgy döntött, itt a sziklák tövében folyatja életét teljes elszigeteltségben. És hamár így döntött, felépíttetett egy Santa Caterinának szentelt kápolnát, melyet később kettő másik követett, és a szikla végül több remete testvér lakhelyévé vált.

A létesítményt kanyargós kőlépcsőkön vagy ad-libitum lifttel lehet megközelíteni, pár perces ereszkedés után már elénk is tárul az első kőpavilon és az alatta húzódó kompkikötő, ami további túristahordákat hoz-visz a környező településekről.







Pár előépületen, boltíves pavilonon és sziklafal mellett kialakított féludvaron át jutunk el végül a templomba, ami szokatlan kanyarodó formájával a sziklákat követi és freskókkal díszített belsejében egy mumifikált testet is őriz, aki igazából nem tudom kicsoda. Béna egy turista vagyok az biztos, de legalább a barátságos ájtatos macskát lefotóztam.

A belépés ingyenes, ami kellemes meglepetés, de valahol érthető is, mert a kolostor kényelmes bámészkodással, kattogtatással együtt is szűk fél óra alatt bejárható.

Ugyanez nem mondható el a 2161m magas Monte Massoneról, azaz a Szabad Kőműves Hegyről, melyet vasárnap 11 órakor kezdtünk el meghódítgatni Luzzognó piciny falvából, 730 m-ről indulva. Mondjuk azt sosem értettem igazán, hogy mi késztet emberket arra, hogy egy hegy kellős közepén települést alapítsanak. Tehát jön egy manusz, betévelyeg ebbe a völgybe és akkor azt mondja: „na itten most legyen egy város”? Miért pont ott? És minek, ha 3 km-el odébb van egy ugyanolyan másik? Persze nem vitatom, az élet szép lehet egy ilyen kis hegyi településen, de tősgyökeres pösti lévén szinte elképzelhetetlen számomra, milyen lehet ilyen környezetben felnőni, mennyire más mentalitású emberek kerülnek ki innen, mint egy városból vagy agglomerációból.

És akkor az ezerakárhányszáz méteren lévő piciny szórvány tanyákról már ne is beszéljünk. Ezeket felfele és lefele menet is megcsodáltuk. Jobb esetben teheneket tartanak, de volt amelyiknél még jószág sem volt, inkább tűnt remetelaknak, mint bármi másnak. Rejtély.



Az egyikből még ki is rontott egy tata és ebédünkhöz megmutatta a legszebb, legkényelmesebb placcot a háza mellett, aztán meg kávéval és grappával kínált. Felfoghatatlan.

Az egyik népesebb, produktívabb tanyát egy több kilométeres drótkötélpálya köti össze Luzzognoval, amivel nyilván árukat, élelmet, egyebet tudnak viszonylag praktikusan szállítani a külvilág és saját kicsiny elszigetelt fellegváruk között.

Túránk erdőn, mezőn, bérceken át vezetett, feflelé haladva pedig a fokozatosan kibontakozó táj volt a jutalmunk.







A távolból a 4000m-es Monte Rosa tiszteletet parancsoló havas csúcsai emlékeztettek, hogy mi igazából csak egy játékhegyen sétálgatunk...

Frissen beszerzett, közepesen márkás túrabakancsom példásan viselte magát, még a bejáratásnál várható lábfeltörés is elmaradt. A hatalmas sportboltban, ahol többek között a lábbelit vettem, egyébiránt jó 140 eurót tapsoltam el egy kör alatt, de ebből az összegből szégyentelenül sok sportfelszerelésre futotta, úgy hogy egy centet sem sajnálok belőle.

Ebédszünettel, pihegésekkel együtt az indulástól számított potom 5 óra elteltével már a csúcsot jelölő hatalmas vaskereszten lógtunk.



A kilátás makulátlan volt, minden irányban több tucat kilométerre el lehetett látni, még Milánót is sejleni véltük a horizonton, pedig az jó 70km-re volt tőlünk.



A változatosság gyönyörködtet, gondoltuk aztán a csúcspihenő végén, mintha a fenti panoráma nem lett volna elég, másik útvonalat választottunk a lemenethez. Ez az útvonal aztán a véget nem érő, kanyargózó szerpentineknek hála fájdalmasan hosszúnak bizonyult, de legalább tartogatott pár bájos részletet.











Végül fél kilenc körül, a luzzognoi esti mise kántálása és a templom fals harangjátékának kongásával övezve megkezdtük a hazautat, beiktatva egy számomra tejesen feleslegesnek ítélt féltizenegyes pizzázást. Mondjuk jellemző a helyi vacsora szokásokra,  hogy a konyha még bőszen dolgozik ilyenkor, és a pincérek még rezzenéstelenül megkérdezik éjjeli falatozásunk végén, hogy kérünk-e kávét. Nem köszönöm, csak egy ágyat és egy ébresztést valamikor dél tájban.

A túra eléggé megterhelő volt, még kedden is éreztem a lábamat, de hát így jön bele az ember az edzésbe. A naptár pedig így jött bele augusztusba – máris betöltöttem második hónapomat, ebben a derékszögű világban. Repül az idő, ki tudja hol áll meg? Mert én nem.

Üdvözlettel:

Bandi a hegyrő'