Drága Címzett!
Hát van mit behozni, "kicsit" ellustálkodtam az utóbbi... nos egy -másfél hónapot, ha a legutóbbi életjelemet nézzük. De amiről most mesélni fogok az több mint két hónapos história, ami október végén vette kezdetét. Úgyhogy nem is odáznám tovább, vágjunk a közepébe (na persze).
Mi lóg? Prológ.
Bizonyára sokunk számára ismerős azon helyzet, amikoris az ember egy neki kedves társaságban ücsörög egy kényelmes, félhomályos szobában, kellemesen elernyedve a hetykén eltartott kisujjal szürcsölt jóféle vörösbor andalító hatásától. Szóval egy ilyen helyzetben gyakorta fordul elő, hogy az élet értelmét és egyéb magasröptű témákat feszegető mély-filozófiai társalgás közepette valamely úrhölgy avagy úr arcára egyszer csak mennybéli megvilágosodás ül ki, és a poharában kavargó bíborvörös nedűről végre elszakítva merengő tekintetét így szól a társaságak: "Van egy ötletem!"
Az ötlet általában kitörő ujjongással és hajrázással fogadtatik, talán még a kivitelezés tervének első alapkövei is letételre kerülnek, mindeközben a poharak rejtélyes módon ismét telivé válnak, majd az est vége a kavargó társalgás ködébe vész.
És rendszerint, az esetek nagy többségében akkor ennyiben is marad a dolog. Lehet még felvetődik párszor, olyankor felcsillanó szemekkel vágja rá mindenki, hogy "Jaigen! Erről is beszéltünk, csináljuk, csináljuk!" De nem lesz az csinálva, mert ilyen a dolgok rendje.
De mégis, van amikor az ötlet megvalósításra rendeltetett, és bárhogy is bukdácsol, akárhogy is próbálná elnyomni a hétköznapi sodrás, az emberi lustaság, eltéríthetetlenül tör előre és fel a kivitelezés felé. Ez az ötlet sem volt más. Hogy ki dobta fel és mikor, arról már csak homályos találgatások szólhatnának, de amint elhagyták az ötletgazda száját és a szavak súlyosan az asztalra koppantak, az idea menthetetlenül bebetonozta magát kicsiny életünk rövidtávú tervei közé, és ettől kezdve képzeletbeli határidőnaplónkba piros betűkkel felírva ott virított: Ősszel irány Szicília.
A nyár derekán fogant ötlet jó ideig csak lebegett a tervek éterében, de szép lassan kezdett formát ölteni. Az időpontot október vége-november elejére tűztük, hogy kihasználva az ünnepnapokat minél kevesebb szabadságot kelljen kivenni. Mondjuk ez a döntés nem volt éppen kockázat nélküli, mert így késő ősszel azért már meg tud csúnyulni ott délen is az idő. A létszám is viszonylag hamar fixálódott 9 főben. Ezek után még szintén elég korán, szeptember elején lefoglaltuk a repjegyeket.
És akkor jött a nagy csend. Jöttek mentek a hetek, de nem akaródzott senkinek további tervezéssel vacakolni. Majd amikor már vészesen közel volt az október vége és még mindig semmi szobafoglalásunk vagy konkrét úticélunk nem volt a repülőjegyeinkre nyomtatott cataniai reptéren kívül, nagy nehezen összeültünk és elkezdtük fonogatni terveink első szálait. Ez legalább annyit lehetővé tett, hogy lefoglaltunk pár éjszakát egy cataniai hostelben. De az első ott töltendő egy-két napon kívül még mindig nem volt kész tervünk, pedig már az utazás előtti utolsó hétben jártunk. Nem kenyerem a tervezgetés, mindig is lusta voltam az ilyesmihez, de már nem bírtam cérnával, úgyhogy rászánva jó pár órát végül megszültem egy "5 napos tervet" programostul, szállásostul, utazásostul, amivel próbáltam mindenki óhaját, sóhaját kiszolgálni. Ez jórészt sikerült is, csak ketten választottak másik tervet maguknak egyéni kényük-bajuk miatt, így velük csak bizonyos pontokon futottunk végül össze az öt nap alatt. Hárman, köztük én is az 5 nap leteltével visszarepültünk Milánóba, a többiek pedig folytatták az utat Nápoly felé, megtoldva a nyaralást még 4-5 nappal. Jómagam úgy voltam vele, hogy egyszerre elég ennyi, Nápolyba repülni meg bármikor lehet még.
A munkaidő délutáni óráit kissé megkurtítva 3-fél 4 tájban cakkostul pakkostul gyülekeztünk a JRC előtt a reptérre fuvarozó maszek kisbusznál, ami villámgyorsan kivágott minket a Milano Malpensahoz, ahol megkezdtük a becsekkolás embert próbáló hercehurcáját. Úgy véltük, bőven időben vagyunk, de amikor 30 perc sorban állás után még mindig nem láttuk a biztonsági kapukat, diszkréten izzadni kezdtünk.
Az óriási reptér iszonyú forgalmas volt, a sorkígyók rétestésztaként végtelen rétegekben hajtogatódtak egymás mellé, és amikor az ember már azt hitte, végre révbe ért, csalódottan kellett konstatálnia, hogy a biztonsági ellenőrzés mennyeien tündöklő arany fémdetektor-kapui előtt közvetlenül egy hirtelen jobbkanyarral ismét a várakozás purgatóriumába taszítják. A végtelennek tűnő sorakozást követően aztán még mindig jó 5-10 perc gyaloglásba / mozgópadlózásba tellett elzarándokolni a beszállókapunkig, ahova a jegyen feltüntetett ötórai kapuzárási idő előtt épp csak pár perccel sikerült bekocogni néhányunknak. A többieket már rég elvesztettük, és amikor a gépen sem láttuk őket, ismét elkezdtünk diszkréten izzadni. De persze az utolsó buszszállítmánnyal ők is megérkeztek, beleértve a gép utasainak másik felét is - úgy tűnik sokan mások sem számoltak ekkora sorban állással.
Hét óra után pár perccel már Szicília országban voltunk, és némi buszozás és tájékozódás után csomagjainkkal sikeresen elzörögtünk a hostelig. Az épület egy hatalmas, patinás többemeletes lakópalota volt, aminek 3. emeletén alakították ki a szállást. Az épület bejárata egy gigantikus kb. 6 méter magas fakapu volt, ami így az esti sötétségben olyan hatást keltett, mintha egy amerikai horrorfilm közepébe csöppentünk volna.
Fent az emeleti recepción azonban nem ódon lovagpáncélos folyosók és görbedt hátú sápatag komornyikok fogadtak, hanem egy jópofán pszichedelikus színes beltér és barátságos, fiatal szállodavezetők, akik egyből megvendégeltek minket egy bőséges tésztalakomával - a szicíliai klasszikus padlizsános paradicsomos pasta alla norma és egy másik, szardíniás spagettifogás töltötte meg bendőnket teljesen grátisz, a ház ajándékaként.
Sajnos azért nem volt minden játék és mese. 9 fős társaságunkhoz csapódott még indulásunkkor egy JRC gyakornok pajtásnőnk (Chiara), mert épp szicíliai nagyszüleihez ment látogatóba Siracusába, így az első napot velünk töltötte, beleértve a cataniai átéjszakázást. Mivel ő később foglalt magának helyet, volt némi kavarodás a szobákkal, így egyéb megoldás íján a duplaágyas szuper romantikus "rózsaszín szobát" adták ki neki (minden szobának egy színkód adott jellegezets megjelenést és egyben nevet, a mi 8 ágyasunk pl. a sárga szoba volt). Ez idáig még rendben is volna, csak hogy a pink szoba nem volt olyan romantikus, mint elsőnek tűnt.
A szoba előző lakójának cuccai még ott hevertek a szekrényben, de ez még hagyján, mert maga a lakó - sejtelmes zene, mennydörgés - már vagy hetek óta nem került elő. Igen, csakúgy eltűnt. Elmondásuk szerint, amikor a hostel dolgozói értesítették a rendőrséget és a fakabátok ellenőrizték az eltűnt srác által otthagyott (ha jól emlékszem) cseh utazási dokumentumot, annak számát nem találták a nyilvántartásban - valószínűleg hamis papírokkal utazott. Ezzel együtt Chiara elfogadta a szobát... hát sok sikert az elalváshoz... Én az ő helyében foggal körömmel ellenkeztem volna a szoba ellen, ha kell elalszom a nappali fotelban, de nem fogok átéjszakázni egy lehetséges bűnügyi helyszínen.
Ennek megfelelő mértékben döbbentem le, amikor megláttam, hogy társaságunkból a csajok elkezdtek guberálni az eltűnt srác cuccai között. Mondom mi a frászt csináltok, legalább ne nyúlkáljatok a bőröndbe, ez - nem győztem hajtogatni - egy bűnügyi helyszín, BŰNÜGYI HELYSZÍN (ejtsd: krájm szín)! Nyugi nyugi nem hagyunk lenyomatot mondták, és folytatták a turkálást zsebkendővel... én csak döbbentem guvadt szemekkel néztem a szoba ajtajából, és kezdtem kapisgálni, hogy is volt ez a cucc Évával meg az almával. Feladva azon törekvésemet, hogy lebeszéljem a nőket a helyszín bolygatásáról, végül levettem a kezem az ügyről és inkább mókásra vettem a figurát: némi toll, papírfecni és rágógumi segítségével a szoba ajtaja melletti plaketten átkereszteltem a Pink Room feliratot PANIk Roomra. Azóta visszagondolva az esetre már csak nevetünk, jobb is így. Ennyit erről, asszem Szicíliában egy-két eltünedező ember megszokott dolog, menjünk várost nézni.
Ahogy az hostelekben lenni szokott, sok volt az internésönöl fiatal, velük összebandázva vetettünk hát egy gyors pillantást Catania éjszakai életére. Péntek este lévén a terek és bárok zsúfolásig teltek a helyi fiatalsággal illetve kevésbé szerencsés, de ugyanúgy szórakozni és szocializálódni vágyó bevándorlók, etnikumok klikkjeivel. Az öltözködésükben az olasz rafináltságot és a szegényebb társadalmi rétegekre jellemző gagyin nagymenő stílust ötvöző szicíliai ragazzok és ragazzak fürtökben lógtak a szökőkutakon, szobrokon illetve hangos bandákban járva korzózták az egyszerre patinás és lepusztult belvárost.
Ez még nem is mutatott volna semmi különöset a pesti éjszakákon edződött szemlélő számára, hanem a fentebb említett, ablakból lógó vagy városháza lépcsőjén djembéző, kongázó, füvező etnikumok népes tábora egyértelműen jelezte, hogy Szicíliában, egy századok óta kevert kultúrájú szigeten vagyunk. És egyben Itália egyik legszegényebb régiójában. De a hangulat pozitív, a tömeg sűrűjében ücsörögve egyértelműen kilógtunk beszédünkkel, megjelenésünkkel, mégsem fixíroztak minket lapos tekintetek vagy sanda pislantások. Nade irány vissza a hostelbe, mert holnap kelés van: vár az Etna.
Szombat: Etna
Korai kelés, búcsú a pánikszobát sikeresen túlélt barátnénktól, aki ment is tovább nagyszüleihez. Gyorsan készülődtünk, hisz már reggel 9-kor két sokat látott Range Rover és vezetőik - illetve egyben a mi vezetőink - vártak minket a hostel mellett.
Merthogy az Etnára érdemesebb vezetővel felmenni, máskülönben jó eséllyel céltalanul bolyongunk majd az 1000 négyzetkilométeres hegyen és sok apró vagy kevésbé evidens részletről lemaradunk. A helyszíni kiselőadásról már nem is beszélve, merthogy a túravezetők képzett vulkanológusok is voltak egyben. Így megtudtuk hogy lehet megkülönböztetni a régi lávát az újtól, mikor állunk 1972-es láván, mikor 1990-esen, hogyan mozog és viselkedik ez a kráterkomplexum. Merthogy az Etna nem egy egyszerű sima kúp lukkal a közepén, hanem egy bonyolult, folyvást változó óriási rendszer megannyi oldalkürtővel, épülő és pusztuló részekkel.
Némi terepezéssel kezdtünk, aminek - amellett hogy élvezetes volt - egyébként nem láttam nagyon értelmét, mivel útközben nem sok mindent láttunk, a végén meg amúgy is betonútnál kötöttünk ki, tehát odajuthattunk volna egyszerűbben is. Az viszont sokkoló volt, hogy a legdurvább, terepezős, nyelvelharapós, alvázhorzsolós erdei földutakon kilométerek után is láttunk leparkolt kis Fiatokat - úgy tűnt a helyiek sima utcai autóikkal meghazudtolva a fizika törvényeit akárhova el tudnak jutni. Szóval a terepezést követően felsisakoztunk, fellámpáztunk és benéztünk az egyik lávabarlangba, ami közvetlenül az aszfalt út mellől nyílt. Az egyikbe, mondom én, mivel a környéken kismillió ilyen járat létezik, és gyakran csak a véletlennek köszönhető a felfedezésük.
Ha jól emlékszem a mondókára, a barlangokat hegyről leömlő láva alakítja ki, ahogy a folyam szélére sodródó, gyorsabban szilárduló ásványok két oldalról fokozatosan befalazzák az izzó folyót, ami így körbeszigetelve még forróbban, még messzebb jut. Évtizedekkel később a szokatlan környezethez alkalmazkodott növények gyökereikkel több méter mélyre szondázva előszeretettel nyúlnak be az ilyen barlangok plafonjáról és szürcsölik az állandóan páradús barlangi levegőből kicsapódó cseppeket.
A ködös esős idő nemigen kedvezett a nagyobb látótávolságot igénylő látnivalók megcsodálásának, így nyugati irányba mozgó főkráter által hátrahagyott, több kilométeren elnyúló, beomlott krátervölgyet nem pillanthattuk meg. Ehelyett 2000m környékén leparkolva könnyed sétát tettünk a különböző korú lávafolyások és vulkáni formációk között.
Tejszerű köd varázsolt földöntúli fantáziavilág-hangulatot a fekete lávaömlenyekkel és mini kráterkúpokkal szabdalt tájra, majd ahogy a köd oszladozni kezdett, egyre többet és többet pillantottunk meg a sajátos színekkel és formákkal hullámzó környezetünkből. Az időjárás eleinte reménytelen kilátásai ellenére végül szerencsénk volt, mert tényleg lett kilátás: még ha csak pár percre is, de a messzeségben megpillanthattuk az aktív, 3000 méteren füstölgő főkrátert.
Visszatérve bázisunkra még bőven volt hátra a szombatból, így nekivágtunk egy alaposabb városnézésnek. Piac nap volt, Catania utcáit és tereit végtelen mennyiségű kaja- és gagyiárus, nameg eszméletlen retek és szemét lepte el. Nyílt utcán asztalból rögtönzött pultra lazán kib.szott sertés és marha alkatrészek (semmi üveg fedél, vagy letakarás, az ÁNTSZ bekaphassa) és színpompás zöldséges pultok sorakoztak a templom előtti téren, mindenfele üres nejlonok, eldobált karalábélevelek, kartondobozok hevertek. Bájosan mocskos vagy szomorú, nem is tudom eldönteni.
A kicsiny kultúrsokk után elkezdtünk navigálni várostérképünk segítségével, amin a hostelesek bejelöltek néhány kötelező jellegű gasztrocélpontot. Első megállónk egyfajta cukrászda és szendvicsbár keverék, ahol az egyik legjellegzetesebb szicíliai gyorskaját próbálhattuk ki, az arancinit, annak is a cataniai spéci variánsát. Ez nem más mint raguval vagy spenóttal vagy miegyébbel töltött rizsgombóc panírban, olajban kisütve. Finom, olcsó laktató, valaki vezesse be Budapesten, túl sok már ott a giroszos. Elővacsoránkat egy helyi mércéhez képest szokatlanul jól ápolt, tiszta parkban költöttük el, majd megindultunk a bongyorhajú hosteles srác által hevesen javasolt vendéglő felé, ami így nyolc óra tájban még kongott az ürességtől.
Széles arcú, kedélyes pacák ültetett le minket a forgalomtól műanyagsátorral elválasztott előtérbe. Szaftos köténye és fehér pólója sugallta, hogy emberünk legalább annyi időt tölt a konyhában, mint házigazda/pincér/üzletvezetőként a vendégek között. Napi menüztünk, mert az -elvileg- tuti friss, meg megéri. Pasta előétel, hús vagy hal grilltál, innivaló. A tészták jók voltak, családiasan, nagy tálakban hozták ki, amiből mindenki kedvére szedhetett, a grill meg így pác vagy szósz nélkül - mint azt egy török példán már régebben említettem - az grill, se több, se kevesebb, nem egy nagy katarzis. A vacsorára egy helyi specialitásnak titulált desszerttel próbáltuk feltenni a koronát, amiről végül kiderült, hogy nem más mint olajban sütött amorf burgonyafánkocskák nutellába forgtava, minden faxni nélkül egy lapostányérra b... borítva. Aranyos vagy nevetséges, nehéz eldönteni, ilyesmit gyerekek szoktak összepancsolni maguknak a napközi utáni édességrohamuk közepette, hétvégi konyhai maradékokból. Ezt vendéglőben én nem szolgálnám fel, akármilyen családiasra is veszem a figurát. De ne gondoljátok, hogy fanyalgó savanyú gasztrosznob vagyok, csak egyszerűen éreztem, Szicília ennél jóval többre is képes.
Folytattuk immár teljes sötétségbe borult városnéző túránkat, útba ejtve a kötelező jellegű duomot, az éjjel is bűzlő (de csak reggel működő) halpiac helyét, a város jelképeként szolgáló bazaltelefántot.
Végül egy utolsó, romkocsma szerű megállónál megpihenve szintén környékbeli specialitásnak számító édes desszertbort szürcsölve zártuk a napi gasztroholizálást. Este tíz felé karcolt a toronyórák kismutatója, de láthatóan a helyiek ilyenkor kezdenek csak igazán enni, a fentebb említett kisvendéglő is akkor kezdett el csak élénkülni, amikor kilenc tájban leléptünk. Délen így szokás.
Vasárnap: Noto, Siracusa
Nem kellett nagyon altatni minket, ébreszteni annál inkább, hisz hosszú nap állt előttünk, amihez még ráadásul a kocsit is be kellett még szerezni. A gyors hostelreggelire egy közeli cukrászda édességeivel erősítettünk rá. Elsőként vájtuk fogunkat a híres szicíliai canolliba, ami egy ropogósra sütött tésztahengerből és ricotta alapú édes töltelékből áll. Jómagam beneveztem egy erős kis-ázsiai hatást árasztó "babá"-ra is, ami egyfajta piskótatészta likőrös cukros szirupba fojtva. Rettenet édes. Itt azért álljunk meg egy szóra és tegyünk említést arról a megkerülhetetlen megfigyelésről, hogy az amerikai gengsztermozik spagetti szürcsölő dagadék maffiózóival ellentétben a szicíliaiak nem kövérek. Hiába tömik magukat folyamatosan, még éjjel tízkor is tésztákkal, meg az arancini-féle kalóriabombákal és édességekkel, az általunk látott délolaszok igen jó formában voltak, nem sok túlsúlyos embert láttunk. Genetika? Mozgás? Varázslat?
A reggeli után kibuszoztunk a reptérre, majd hosszas keresgélés, latolgatás és szimatolás után végül kibéreltünk egy csecse Nissan kisbuszt, egész jutányos áron. Így némi késéssel ugyan, de végre nekivághattunk utunknak délre, Noto felé.
Az idő szomorkás, felhős, szórt fényes volt, de legalább nem esett, és ezzel tökéletesen meg kellett elégednünk, mert híreink szerint a sziget északabbi feléről kegyetlen viharok voltak érkezőben. Még szerencse, hogy Noto még ilyen borultság közepette is olyan meleg hangulatot áraszt, hogy az ember szikrázó napsütésben érzi magát. Minden egyes épület a helyi mészkőből lett megmunkálva, amely az erős sugárzás hatására az idők folyamán uniform sárgás, krémbarnás színt öltött. Gyakorlatilag az egész óváros látképét ez ameleg árnyalat uralja.
Így szezonon kívül a turisták száma is teljesen tűrhető volt, talán részben azért is, mert Noto nem az a helyszín, ami elsőként beugrana valakinek Szicília hallatán (bevallom én előtte még nem is hallottam róla). Ehhez képest nekem ez a törpeváros volt a kedvencem utunk során. Kényelmes kávézgatással, fagyizgatással azért pár óra alatt abszolválni lehet a nézelődést, így délután megindultunk Siracusa felé, egy kis tengerparti kitérővel. Egy névtelen kis partszakaszon gyönyörködtünk egyet az azúr árnyalatokban, majd tovavágtattunk.
Siracusa óvárosa egy szigeten található, kötekedők kedvéért a Szicíliai szigettől külön álló kis szigeten. Az amfiteátrumáról és egyéb látnivalóiról nevezetes történelmi park a nagyobbik földrészen már zárva volt, így egye fene, egyből az óvárosban kezdtünk. Notohoz képest talán kevésbé karakteres, de tagadhatatlanul szépséges sétában részesülhettünk, miközben szépen lassan ránk esteledett.
Ahogy a nap eltűnt, úgy erősödött a szél, mi ennek ellenére bepróbálkoztunk egy nyári slágerrel, a szicíliai eredetű ősfagyival, a granitaval, ami tulképp jégkása meg szirup. Az általam próbált mandulatejes verzió piszok édes volt, így próbáltam szétosztogatni a többieknek, miután még így sem akart elfogyni, bevágtam a tengerbe. Nyáron, a citromos verzióval lehet érdemes próbálkozni, amúgy pénzkidobás.
Este összefutottunk "pánikszobás" barátnénkkal, aki ugyebár itt a városban vizitálta felmenőit. Barátaival körbevezettek minket pár érdekesebb és hangulatosabb részén az apró utcákkal szabdalt óvárosnak, majd ahogy fáradtunk s éhesedtünk, a lehetséges vacsi felé vettük utunkat. Felvezetőnek egy kis utcai kaja, lóhúsos szendó dukált, ám ahogy erre vártunk, megérkezett északról a pardont nem ismerő vihar. Zuhogott és őrjöngve fújt, mint rossznyavalya, idegenvezetőinktől búcsút intve egy halas vendéglőbe menekültünk. A kagylóleves lakóniak nyitogatásával ugyan vagy fél óráig küszködtem, de így vihar után jól esett a kellemesen csípős herkentyűfogás. A többiek rafinált tésztákkal lakatták magukat, megint mások ismét a grilltálra mozdultak, de sajnos csalódniuk kellett. A puccos vendéglő szakácsai úgy tűnik nem jeleskedtek e téren, amit a gumisra főzött kalmár/tintahal bizonyított leginkább. (Csak hogy ismét feldobjam ezt a témát, kezd kialakulni bennem egyfajta ökölszabály, hogy grillért nem megyek étterembe, hacsak nem igazi szénnel, messze földön híresen jól művelik...)
Időközben legalább alábbhagyott a vihar, így gond nélkül visszavezettük Cataniába, utolsó ott töltendő éjszakánkra. Utunk innentől fogva északra vezet majd, így csak remélni tudtuk, hogy nem emészt fel minket a rossz időjárás.
Folytatása következik...
Hát van mit behozni, "kicsit" ellustálkodtam az utóbbi... nos egy -másfél hónapot, ha a legutóbbi életjelemet nézzük. De amiről most mesélni fogok az több mint két hónapos história, ami október végén vette kezdetét. Úgyhogy nem is odáznám tovább, vágjunk a közepébe (na persze).
Mi lóg? Prológ.
Bizonyára sokunk számára ismerős azon helyzet, amikoris az ember egy neki kedves társaságban ücsörög egy kényelmes, félhomályos szobában, kellemesen elernyedve a hetykén eltartott kisujjal szürcsölt jóféle vörösbor andalító hatásától. Szóval egy ilyen helyzetben gyakorta fordul elő, hogy az élet értelmét és egyéb magasröptű témákat feszegető mély-filozófiai társalgás közepette valamely úrhölgy avagy úr arcára egyszer csak mennybéli megvilágosodás ül ki, és a poharában kavargó bíborvörös nedűről végre elszakítva merengő tekintetét így szól a társaságak: "Van egy ötletem!"
Az ötlet általában kitörő ujjongással és hajrázással fogadtatik, talán még a kivitelezés tervének első alapkövei is letételre kerülnek, mindeközben a poharak rejtélyes módon ismét telivé válnak, majd az est vége a kavargó társalgás ködébe vész.
És rendszerint, az esetek nagy többségében akkor ennyiben is marad a dolog. Lehet még felvetődik párszor, olyankor felcsillanó szemekkel vágja rá mindenki, hogy "Jaigen! Erről is beszéltünk, csináljuk, csináljuk!" De nem lesz az csinálva, mert ilyen a dolgok rendje.
De mégis, van amikor az ötlet megvalósításra rendeltetett, és bárhogy is bukdácsol, akárhogy is próbálná elnyomni a hétköznapi sodrás, az emberi lustaság, eltéríthetetlenül tör előre és fel a kivitelezés felé. Ez az ötlet sem volt más. Hogy ki dobta fel és mikor, arról már csak homályos találgatások szólhatnának, de amint elhagyták az ötletgazda száját és a szavak súlyosan az asztalra koppantak, az idea menthetetlenül bebetonozta magát kicsiny életünk rövidtávú tervei közé, és ettől kezdve képzeletbeli határidőnaplónkba piros betűkkel felírva ott virított: Ősszel irány Szicília.
A nyár derekán fogant ötlet jó ideig csak lebegett a tervek éterében, de szép lassan kezdett formát ölteni. Az időpontot október vége-november elejére tűztük, hogy kihasználva az ünnepnapokat minél kevesebb szabadságot kelljen kivenni. Mondjuk ez a döntés nem volt éppen kockázat nélküli, mert így késő ősszel azért már meg tud csúnyulni ott délen is az idő. A létszám is viszonylag hamar fixálódott 9 főben. Ezek után még szintén elég korán, szeptember elején lefoglaltuk a repjegyeket.
És akkor jött a nagy csend. Jöttek mentek a hetek, de nem akaródzott senkinek további tervezéssel vacakolni. Majd amikor már vészesen közel volt az október vége és még mindig semmi szobafoglalásunk vagy konkrét úticélunk nem volt a repülőjegyeinkre nyomtatott cataniai reptéren kívül, nagy nehezen összeültünk és elkezdtük fonogatni terveink első szálait. Ez legalább annyit lehetővé tett, hogy lefoglaltunk pár éjszakát egy cataniai hostelben. De az első ott töltendő egy-két napon kívül még mindig nem volt kész tervünk, pedig már az utazás előtti utolsó hétben jártunk. Nem kenyerem a tervezgetés, mindig is lusta voltam az ilyesmihez, de már nem bírtam cérnával, úgyhogy rászánva jó pár órát végül megszültem egy "5 napos tervet" programostul, szállásostul, utazásostul, amivel próbáltam mindenki óhaját, sóhaját kiszolgálni. Ez jórészt sikerült is, csak ketten választottak másik tervet maguknak egyéni kényük-bajuk miatt, így velük csak bizonyos pontokon futottunk végül össze az öt nap alatt. Hárman, köztük én is az 5 nap leteltével visszarepültünk Milánóba, a többiek pedig folytatták az utat Nápoly felé, megtoldva a nyaralást még 4-5 nappal. Jómagam úgy voltam vele, hogy egyszerre elég ennyi, Nápolyba repülni meg bármikor lehet még.
Lefoglalt szállásokkal és bekészített úti célokkal így már könnyedén kimalmoztuk a hátralévő időt az utazás első napjáig, ami október 28. péntek volt.
Péntek: JRC - Catania
A munkaidő délutáni óráit kissé megkurtítva 3-fél 4 tájban cakkostul pakkostul gyülekeztünk a JRC előtt a reptérre fuvarozó maszek kisbusznál, ami villámgyorsan kivágott minket a Milano Malpensahoz, ahol megkezdtük a becsekkolás embert próbáló hercehurcáját. Úgy véltük, bőven időben vagyunk, de amikor 30 perc sorban állás után még mindig nem láttuk a biztonsági kapukat, diszkréten izzadni kezdtünk.
Az óriási reptér iszonyú forgalmas volt, a sorkígyók rétestésztaként végtelen rétegekben hajtogatódtak egymás mellé, és amikor az ember már azt hitte, végre révbe ért, csalódottan kellett konstatálnia, hogy a biztonsági ellenőrzés mennyeien tündöklő arany fémdetektor-kapui előtt közvetlenül egy hirtelen jobbkanyarral ismét a várakozás purgatóriumába taszítják. A végtelennek tűnő sorakozást követően aztán még mindig jó 5-10 perc gyaloglásba / mozgópadlózásba tellett elzarándokolni a beszállókapunkig, ahova a jegyen feltüntetett ötórai kapuzárási idő előtt épp csak pár perccel sikerült bekocogni néhányunknak. A többieket már rég elvesztettük, és amikor a gépen sem láttuk őket, ismét elkezdtünk diszkréten izzadni. De persze az utolsó buszszállítmánnyal ők is megérkeztek, beleértve a gép utasainak másik felét is - úgy tűnik sokan mások sem számoltak ekkora sorban állással.
Hét óra után pár perccel már Szicília országban voltunk, és némi buszozás és tájékozódás után csomagjainkkal sikeresen elzörögtünk a hostelig. Az épület egy hatalmas, patinás többemeletes lakópalota volt, aminek 3. emeletén alakították ki a szállást. Az épület bejárata egy gigantikus kb. 6 méter magas fakapu volt, ami így az esti sötétségben olyan hatást keltett, mintha egy amerikai horrorfilm közepébe csöppentünk volna.
Sajnos azért nem volt minden játék és mese. 9 fős társaságunkhoz csapódott még indulásunkkor egy JRC gyakornok pajtásnőnk (Chiara), mert épp szicíliai nagyszüleihez ment látogatóba Siracusába, így az első napot velünk töltötte, beleértve a cataniai átéjszakázást. Mivel ő később foglalt magának helyet, volt némi kavarodás a szobákkal, így egyéb megoldás íján a duplaágyas szuper romantikus "rózsaszín szobát" adták ki neki (minden szobának egy színkód adott jellegezets megjelenést és egyben nevet, a mi 8 ágyasunk pl. a sárga szoba volt). Ez idáig még rendben is volna, csak hogy a pink szoba nem volt olyan romantikus, mint elsőnek tűnt.
A szoba előző lakójának cuccai még ott hevertek a szekrényben, de ez még hagyján, mert maga a lakó - sejtelmes zene, mennydörgés - már vagy hetek óta nem került elő. Igen, csakúgy eltűnt. Elmondásuk szerint, amikor a hostel dolgozói értesítették a rendőrséget és a fakabátok ellenőrizték az eltűnt srác által otthagyott (ha jól emlékszem) cseh utazási dokumentumot, annak számát nem találták a nyilvántartásban - valószínűleg hamis papírokkal utazott. Ezzel együtt Chiara elfogadta a szobát... hát sok sikert az elalváshoz... Én az ő helyében foggal körömmel ellenkeztem volna a szoba ellen, ha kell elalszom a nappali fotelban, de nem fogok átéjszakázni egy lehetséges bűnügyi helyszínen.
Ennek megfelelő mértékben döbbentem le, amikor megláttam, hogy társaságunkból a csajok elkezdtek guberálni az eltűnt srác cuccai között. Mondom mi a frászt csináltok, legalább ne nyúlkáljatok a bőröndbe, ez - nem győztem hajtogatni - egy bűnügyi helyszín, BŰNÜGYI HELYSZÍN (ejtsd: krájm szín)! Nyugi nyugi nem hagyunk lenyomatot mondták, és folytatták a turkálást zsebkendővel... én csak döbbentem guvadt szemekkel néztem a szoba ajtajából, és kezdtem kapisgálni, hogy is volt ez a cucc Évával meg az almával. Feladva azon törekvésemet, hogy lebeszéljem a nőket a helyszín bolygatásáról, végül levettem a kezem az ügyről és inkább mókásra vettem a figurát: némi toll, papírfecni és rágógumi segítségével a szoba ajtaja melletti plaketten átkereszteltem a Pink Room feliratot PANIk Roomra. Azóta visszagondolva az esetre már csak nevetünk, jobb is így. Ennyit erről, asszem Szicíliában egy-két eltünedező ember megszokott dolog, menjünk várost nézni.
Ahogy az hostelekben lenni szokott, sok volt az internésönöl fiatal, velük összebandázva vetettünk hát egy gyors pillantást Catania éjszakai életére. Péntek este lévén a terek és bárok zsúfolásig teltek a helyi fiatalsággal illetve kevésbé szerencsés, de ugyanúgy szórakozni és szocializálódni vágyó bevándorlók, etnikumok klikkjeivel. Az öltözködésükben az olasz rafináltságot és a szegényebb társadalmi rétegekre jellemző gagyin nagymenő stílust ötvöző szicíliai ragazzok és ragazzak fürtökben lógtak a szökőkutakon, szobrokon illetve hangos bandákban járva korzózták az egyszerre patinás és lepusztult belvárost.
Ez még nem is mutatott volna semmi különöset a pesti éjszakákon edződött szemlélő számára, hanem a fentebb említett, ablakból lógó vagy városháza lépcsőjén djembéző, kongázó, füvező etnikumok népes tábora egyértelműen jelezte, hogy Szicíliában, egy századok óta kevert kultúrájú szigeten vagyunk. És egyben Itália egyik legszegényebb régiójában. De a hangulat pozitív, a tömeg sűrűjében ücsörögve egyértelműen kilógtunk beszédünkkel, megjelenésünkkel, mégsem fixíroztak minket lapos tekintetek vagy sanda pislantások. Nade irány vissza a hostelbe, mert holnap kelés van: vár az Etna.
Szombat: Etna
Korai kelés, búcsú a pánikszobát sikeresen túlélt barátnénktól, aki ment is tovább nagyszüleihez. Gyorsan készülődtünk, hisz már reggel 9-kor két sokat látott Range Rover és vezetőik - illetve egyben a mi vezetőink - vártak minket a hostel mellett.
 |
| Kilátás a szobából |
Merthogy az Etnára érdemesebb vezetővel felmenni, máskülönben jó eséllyel céltalanul bolyongunk majd az 1000 négyzetkilométeres hegyen és sok apró vagy kevésbé evidens részletről lemaradunk. A helyszíni kiselőadásról már nem is beszélve, merthogy a túravezetők képzett vulkanológusok is voltak egyben. Így megtudtuk hogy lehet megkülönböztetni a régi lávát az újtól, mikor állunk 1972-es láván, mikor 1990-esen, hogyan mozog és viselkedik ez a kráterkomplexum. Merthogy az Etna nem egy egyszerű sima kúp lukkal a közepén, hanem egy bonyolult, folyvást változó óriási rendszer megannyi oldalkürtővel, épülő és pusztuló részekkel.
Némi terepezéssel kezdtünk, aminek - amellett hogy élvezetes volt - egyébként nem láttam nagyon értelmét, mivel útközben nem sok mindent láttunk, a végén meg amúgy is betonútnál kötöttünk ki, tehát odajuthattunk volna egyszerűbben is. Az viszont sokkoló volt, hogy a legdurvább, terepezős, nyelvelharapós, alvázhorzsolós erdei földutakon kilométerek után is láttunk leparkolt kis Fiatokat - úgy tűnt a helyiek sima utcai autóikkal meghazudtolva a fizika törvényeit akárhova el tudnak jutni. Szóval a terepezést követően felsisakoztunk, fellámpáztunk és benéztünk az egyik lávabarlangba, ami közvetlenül az aszfalt út mellől nyílt. Az egyikbe, mondom én, mivel a környéken kismillió ilyen járat létezik, és gyakran csak a véletlennek köszönhető a felfedezésük.
Ha jól emlékszem a mondókára, a barlangokat hegyről leömlő láva alakítja ki, ahogy a folyam szélére sodródó, gyorsabban szilárduló ásványok két oldalról fokozatosan befalazzák az izzó folyót, ami így körbeszigetelve még forróbban, még messzebb jut. Évtizedekkel később a szokatlan környezethez alkalmazkodott növények gyökereikkel több méter mélyre szondázva előszeretettel nyúlnak be az ilyen barlangok plafonjáról és szürcsölik az állandóan páradús barlangi levegőből kicsapódó cseppeket.
 |
| Ennyi menő tudományos szöveg után most ti is ilyen fejet vágtok mi? |
A ködös esős idő nemigen kedvezett a nagyobb látótávolságot igénylő látnivalók megcsodálásának, így nyugati irányba mozgó főkráter által hátrahagyott, több kilométeren elnyúló, beomlott krátervölgyet nem pillanthattuk meg. Ehelyett 2000m környékén leparkolva könnyed sétát tettünk a különböző korú lávafolyások és vulkáni formációk között.
Tejszerű köd varázsolt földöntúli fantáziavilág-hangulatot a fekete lávaömlenyekkel és mini kráterkúpokkal szabdalt tájra, majd ahogy a köd oszladozni kezdett, egyre többet és többet pillantottunk meg a sajátos színekkel és formákkal hullámzó környezetünkből. Az időjárás eleinte reménytelen kilátásai ellenére végül szerencsénk volt, mert tényleg lett kilátás: még ha csak pár percre is, de a messzeségben megpillanthattuk az aktív, 3000 méteren füstölgő főkrátert.
 |
| Magyar delegáció az Etnán |
 |
| Ez is folyt valamikor régen |
 |
| Ilyen feneketlen üregekben tárolták a téli jeget, és adták el a tehetőseknek nyáron |
 |
| A főkráter, tetején egyelőre nem hó, hanem ásványi kirakódás virít |
 |
| Itt semmi sem állandó, ennek ellenére pár kilométerrel arrébb vadiúj szállodák épülnek a vulkán oldalában. |
Visszatérve bázisunkra még bőven volt hátra a szombatból, így nekivágtunk egy alaposabb városnézésnek. Piac nap volt, Catania utcáit és tereit végtelen mennyiségű kaja- és gagyiárus, nameg eszméletlen retek és szemét lepte el. Nyílt utcán asztalból rögtönzött pultra lazán kib.szott sertés és marha alkatrészek (semmi üveg fedél, vagy letakarás, az ÁNTSZ bekaphassa) és színpompás zöldséges pultok sorakoztak a templom előtti téren, mindenfele üres nejlonok, eldobált karalábélevelek, kartondobozok hevertek. Bájosan mocskos vagy szomorú, nem is tudom eldönteni.
A kicsiny kultúrsokk után elkezdtünk navigálni várostérképünk segítségével, amin a hostelesek bejelöltek néhány kötelező jellegű gasztrocélpontot. Első megállónk egyfajta cukrászda és szendvicsbár keverék, ahol az egyik legjellegzetesebb szicíliai gyorskaját próbálhattuk ki, az arancinit, annak is a cataniai spéci variánsát. Ez nem más mint raguval vagy spenóttal vagy miegyébbel töltött rizsgombóc panírban, olajban kisütve. Finom, olcsó laktató, valaki vezesse be Budapesten, túl sok már ott a giroszos. Elővacsoránkat egy helyi mércéhez képest szokatlanul jól ápolt, tiszta parkban költöttük el, majd megindultunk a bongyorhajú hosteles srác által hevesen javasolt vendéglő felé, ami így nyolc óra tájban még kongott az ürességtől.
 |
| Háttérben az Etna |
Széles arcú, kedélyes pacák ültetett le minket a forgalomtól műanyagsátorral elválasztott előtérbe. Szaftos köténye és fehér pólója sugallta, hogy emberünk legalább annyi időt tölt a konyhában, mint házigazda/pincér/üzletvezetőként a vendégek között. Napi menüztünk, mert az -elvileg- tuti friss, meg megéri. Pasta előétel, hús vagy hal grilltál, innivaló. A tészták jók voltak, családiasan, nagy tálakban hozták ki, amiből mindenki kedvére szedhetett, a grill meg így pác vagy szósz nélkül - mint azt egy török példán már régebben említettem - az grill, se több, se kevesebb, nem egy nagy katarzis. A vacsorára egy helyi specialitásnak titulált desszerttel próbáltuk feltenni a koronát, amiről végül kiderült, hogy nem más mint olajban sütött amorf burgonyafánkocskák nutellába forgtava, minden faxni nélkül egy lapostányérra b... borítva. Aranyos vagy nevetséges, nehéz eldönteni, ilyesmit gyerekek szoktak összepancsolni maguknak a napközi utáni édességrohamuk közepette, hétvégi konyhai maradékokból. Ezt vendéglőben én nem szolgálnám fel, akármilyen családiasra is veszem a figurát. De ne gondoljátok, hogy fanyalgó savanyú gasztrosznob vagyok, csak egyszerűen éreztem, Szicília ennél jóval többre is képes.
Folytattuk immár teljes sötétségbe borult városnéző túránkat, útba ejtve a kötelező jellegű duomot, az éjjel is bűzlő (de csak reggel működő) halpiac helyét, a város jelképeként szolgáló bazaltelefántot.
 |
| A bazilika |
 |
| Egy régi amfiteátrum tátong a két út özött |
 |
| A főtér |
 |
| Catania jelképe |
Végül egy utolsó, romkocsma szerű megállónál megpihenve szintén környékbeli specialitásnak számító édes desszertbort szürcsölve zártuk a napi gasztroholizálást. Este tíz felé karcolt a toronyórák kismutatója, de láthatóan a helyiek ilyenkor kezdenek csak igazán enni, a fentebb említett kisvendéglő is akkor kezdett el csak élénkülni, amikor kilenc tájban leléptünk. Délen így szokás.
Vasárnap: Noto, Siracusa
Nem kellett nagyon altatni minket, ébreszteni annál inkább, hisz hosszú nap állt előttünk, amihez még ráadásul a kocsit is be kellett még szerezni. A gyors hostelreggelire egy közeli cukrászda édességeivel erősítettünk rá. Elsőként vájtuk fogunkat a híres szicíliai canolliba, ami egy ropogósra sütött tésztahengerből és ricotta alapú édes töltelékből áll. Jómagam beneveztem egy erős kis-ázsiai hatást árasztó "babá"-ra is, ami egyfajta piskótatészta likőrös cukros szirupba fojtva. Rettenet édes. Itt azért álljunk meg egy szóra és tegyünk említést arról a megkerülhetetlen megfigyelésről, hogy az amerikai gengsztermozik spagetti szürcsölő dagadék maffiózóival ellentétben a szicíliaiak nem kövérek. Hiába tömik magukat folyamatosan, még éjjel tízkor is tésztákkal, meg az arancini-féle kalóriabombákal és édességekkel, az általunk látott délolaszok igen jó formában voltak, nem sok túlsúlyos embert láttunk. Genetika? Mozgás? Varázslat?
A reggeli után kibuszoztunk a reptérre, majd hosszas keresgélés, latolgatás és szimatolás után végül kibéreltünk egy csecse Nissan kisbuszt, egész jutányos áron. Így némi késéssel ugyan, de végre nekivághattunk utunknak délre, Noto felé.
Az idő szomorkás, felhős, szórt fényes volt, de legalább nem esett, és ezzel tökéletesen meg kellett elégednünk, mert híreink szerint a sziget északabbi feléről kegyetlen viharok voltak érkezőben. Még szerencse, hogy Noto még ilyen borultság közepette is olyan meleg hangulatot áraszt, hogy az ember szikrázó napsütésben érzi magát. Minden egyes épület a helyi mészkőből lett megmunkálva, amely az erős sugárzás hatására az idők folyamán uniform sárgás, krémbarnás színt öltött. Gyakorlatilag az egész óváros látképét ez ameleg árnyalat uralja.
Így szezonon kívül a turisták száma is teljesen tűrhető volt, talán részben azért is, mert Noto nem az a helyszín, ami elsőként beugrana valakinek Szicília hallatán (bevallom én előtte még nem is hallottam róla). Ehhez képest nekem ez a törpeváros volt a kedvencem utunk során. Kényelmes kávézgatással, fagyizgatással azért pár óra alatt abszolválni lehet a nézelődést, így délután megindultunk Siracusa felé, egy kis tengerparti kitérővel. Egy névtelen kis partszakaszon gyönyörködtünk egyet az azúr árnyalatokban, majd tovavágtattunk.
Siracusa óvárosa egy szigeten található, kötekedők kedvéért a Szicíliai szigettől külön álló kis szigeten. Az amfiteátrumáról és egyéb látnivalóiról nevezetes történelmi park a nagyobbik földrészen már zárva volt, így egye fene, egyből az óvárosban kezdtünk. Notohoz képest talán kevésbé karakteres, de tagadhatatlanul szépséges sétában részesülhettünk, miközben szépen lassan ránk esteledett.
 |
| Siracusa duomoja |
 |
| Egy édesvizű forrás a tenger mellett |
Ahogy a nap eltűnt, úgy erősödött a szél, mi ennek ellenére bepróbálkoztunk egy nyári slágerrel, a szicíliai eredetű ősfagyival, a granitaval, ami tulképp jégkása meg szirup. Az általam próbált mandulatejes verzió piszok édes volt, így próbáltam szétosztogatni a többieknek, miután még így sem akart elfogyni, bevágtam a tengerbe. Nyáron, a citromos verzióval lehet érdemes próbálkozni, amúgy pénzkidobás.
Este összefutottunk "pánikszobás" barátnénkkal, aki ugyebár itt a városban vizitálta felmenőit. Barátaival körbevezettek minket pár érdekesebb és hangulatosabb részén az apró utcákkal szabdalt óvárosnak, majd ahogy fáradtunk s éhesedtünk, a lehetséges vacsi felé vettük utunkat. Felvezetőnek egy kis utcai kaja, lóhúsos szendó dukált, ám ahogy erre vártunk, megérkezett északról a pardont nem ismerő vihar. Zuhogott és őrjöngve fújt, mint rossznyavalya, idegenvezetőinktől búcsút intve egy halas vendéglőbe menekültünk. A kagylóleves lakóniak nyitogatásával ugyan vagy fél óráig küszködtem, de így vihar után jól esett a kellemesen csípős herkentyűfogás. A többiek rafinált tésztákkal lakatták magukat, megint mások ismét a grilltálra mozdultak, de sajnos csalódniuk kellett. A puccos vendéglő szakácsai úgy tűnik nem jeleskedtek e téren, amit a gumisra főzött kalmár/tintahal bizonyított leginkább. (Csak hogy ismét feldobjam ezt a témát, kezd kialakulni bennem egyfajta ökölszabály, hogy grillért nem megyek étterembe, hacsak nem igazi szénnel, messze földön híresen jól művelik...)
Időközben legalább alábbhagyott a vihar, így gond nélkül visszavezettük Cataniába, utolsó ott töltendő éjszakánkra. Utunk innentől fogva északra vezet majd, így csak remélni tudtuk, hogy nem emészt fel minket a rossz időjárás.
Folytatása következik...
