2012. február 13., hétfő

Plank

Drága Címzett!

Emlékszel még? Amikor először említettem ehelyütt a plankinget, mint jelenséget... valamikor júliusban, te jó ég, mintha egy évtizede lett volna. És most rájöttem, hogy az aktuális beszámolókból többnyire jól kifelejtettem, úgyhogy most bevágok egy kis planking összefoglalót.

Massonera fél úton, háttérben az Orta tó.

Como tó mellet

Torinoi szürreál plank


Milánói bazilika tetején

Etna, háttérben távolban a főkráter

Noto hasam előtt hever


Taormina felett, teknősfej alakú sziklán

Lipari sikátorok között


Fenti kalandok archiválásra kerülnek a Planking oldalon is annak rendje s módja szerint..


2012. február 1., szerda

Szigetelés 2. rész

Drága Címzett!

Folytatódik Szicília felfedezése. Az elmúlt napokban a sziget keleti partjának középső és déli részeit sikerült többé-kevésbé körbejárni, vegyük hát az irányt az északi partok felé.

Hétfő: Taormina, Messina, Milazzo




Szürke, hűs időre ébredtünk utolsó cataniai átéjszakázásunkból, az észak felől bekúszó rossz idő úgy tűnt, rátelepedett a keleti partra. De ha menni kell, hát menni kell, kicsekkoltunk a hostelből, benépesítettük a kisbuszt, és elkezdtünk észak felé hajtani, Taormina irányába.

Útközben egyre hevesebb és sűrűbb zivatarokba kocsikáztunk bele, azonban mire elértük úti célunkat, az eső alábbhagyott, csupán az egykedvű borongós ég kényszerítette ránk az esőkabátot. Aztán alig tettünk meg pár lépést a város melletti óriási többszintes parkolókomplexumból, felhő elvtárs ismét rázendített, így bemenekültünk egy kis kápolnába. Már jó pár perce rostokoltunk az istenházában ragadva, de kint még mindig dübörgött a zivatar. Jobbnak láttam hát feláldozni pár centet az adakozó ládába, cserébe egy kis jó időért. És csodák csodájára adományom méltónak bizonyult, ugyanis pár percre rá az eső elcsendesedett, majd ahogy kimerészkedtünk, szép lassan el is állt. Nosza hát, nekivágtunk a főutcának.

...elállt...

Taormina talán az egyik legzsúfoltabb, legturistafertőzöttebb hely egész Szicíliában, még ebben a genny időben is rogyásig volt rohangáló ázsiai csoportokkal, affektáló jenkikkel és mindenféle egyéb népekkel. El sem tudom képzelni mi megy itt főszezonban. Nem csoda hát, hogy az exkluzív boltokat felsorakoztató főkorzóról egyre sűrűbben kezdtünk el pislantgatni a fejünk felett tornyosuló sziklafal és a tetején őrködő várromok felé. Végül egy hirtelen balkanyarral elhagytuk a főcsapás forgatagát, és egy segítőkész helyi bácsika útmutatása után pár perc múlva már a hegyre vezető lépcsőkön araszoltunk felfelé.

Hol a cica?... és méginkább: hol a vár? Gazdi mutatta meg az irányt végül.



A látvány a cikk-cakkozó lépcsők minden fordulatával egyre festőibb lett, a tetőn pedig egy kápolna és a fellegvár fogadott, ami sajnos zárva volt. De sebaj, mert a legteljesebb panorámát a kiépített ösvényről letérve, az egyik sziklakitüremkedéshez kimerészkedve is megtaláltuk, egy meteorológiai mérőállomás mellett. A lábunk alatt feküdt egész Taormina, az amfiteátrum, az észak-dél irányba futó azúrkék tengerpartok és a távolban ott sejlett halványan a felhő takarta Etna is. Ezért a kilátásért bőven érdemes volt fellépcsőzni, senki ne hagyja ki, akit ide vet a jó sors.





Miután kigyönyörködtük magunkat, megindultunk lefelé. Ekkor vettem észre, hogy egy tengeri tornádó alakult ki pont a város mögött. Ritka szerencsés pillanat, így még drámaibb képek készülhettek az egyébként sem kutya kilátásról.



A forgószél tölcsére pont az amfiteátrum mögött nyújtózkodik


Visszatérve a városba az eső ismét eleredt, úgyhogy ebédszünetet tartottunk valószínűleg a lehető legdrágább kávézóban. Ezután az amfiteátrum felé vettük az irányt, ami meglepetésünkre 8 eurós beugróval sarcolta a turista népet. Ez az összeg különösen a tök ingyenes hegyre lépcsőzés kínálta látvány után tűnt kissé borsosnak, de ez van, ennyibe kerül az, hogy elmondhasd: ide is betetted a retkes patádat. Meg aztán mókás kísérletezgetni a színpad akusztikájával, ami tényleg meghökkentően jól működik - a középpontból minden szót hallani, míg a lépcsősorokról csak bekiabálva lehet a színészek tudtára adni  nem tetszésünket. Napsütéses tiszta időben a színpad hátteréül a kígyózó tengerpart és a fenséges Etna szolgálna, nekünk ezúttal meg kellett elégedni a ködbe vesző keleti partvonallal és a közelebbi hegyekkel.





Volt érzékük a görögöknek a helyválasztáshoz (Taormina eredetileg görög kolónia volt)


Az eredeti útitervünk számomra egyik legizgalmasabb része az volt, hogy Taorminából egy a sziget belsejében hegyek-völgyek közt vezető kisebb úton vágnánk át északnyugati irányba, Milazzo felé. Útközben pedig kisebb kitérőkkel megannyi apró látnivalót is meglátogathatnánk. Azonban az esős szomorkás idő és az a tény, hogy már Taorminában ért minket a szürkület, nyilvánvalóan keresztbe húzta számításaimat. Így búcsút véve a falutól megelégedtünk a parton futó autópályával, de vigaszul kilátásba helyeztünk egy nagyon gyors  kitérőt a sziget északkeleti csücskén elterülő Messinába. A kikötőváros nem turistalátványosságairól híres, de egy-két órát azért rászántunk. Nem kevés kutyagolással sikeresen elnavigáltunk a városközpontig, ami a jelentősebb olasz települések 90%-ánál a helyi bazilika főterének felel meg. Itt bekukkantottunk az ősöreg  Duomo di Messinaba, melynek története egészen normann időkig nyúlik vissza, de egy 20 század eleji nagy földrengés után teljesen újjá kellett építeni, így gótikus, barokk és reneszánsz stíluselemek is belekerültek.






A gyors körbenézelődés után szaladtunk is vissza az autóhoz, hogy letudjuk a hátralevő utat és elérjük a recepciózárást a Milazzoban foglalt szálláshelyünknél. Áthajtva az északi part egyik félsziget-csápján fekvő Milazzon, vak sötétben próbáltunk eltalálni a városon kívül fekvő kempingig. Ez igazából nem igényelt volna különösebb tájékozódási tehetséget, de bizonytalanságunk miatt azért pár oda-vissza kört megtettünk a part mentén kígyózó betonúton, mire célba értünk. Szerencsére a recepciós srác szokatlanul szorgalmas volt, meg nyilván az is segített, hogy előre telefonáltunk, így némi késéssel, kilenc óra tájban sikeresen becsekkoltunk, elrendezkedtünk két tengerparti bungalónkban.

Viszont vacsorázni még nem vacsoráztunk, ez márpedig tarthatatlan helyzet, nosza autózzunk is vissza a városba némi harapnivaló után! Jó húszperces kóválygást követően végül az eleve elsőként kiszúrt halétterembe tértünk be. A beltér kimondottan egyszerű, már-már puritán volt, a pincérek azonban vörös zakóban, makulátlan szertartásossággal mozogtak, így elsőre nehéz volt eldönteni, hogy egyszerű restibe vagy előkelő úri-muriba csöppentünk-e be. Amikor azonban tökéletes modort és fesztelen barátságosságot egyszerre sugárzó pincérünk szicíliás laza legyintésekkel gesztikulálva hessegette el azon szándékunkat, hogy étlapról rendeljünk, akkor kezdett leesni azért, hogy ez egyik sem, illetve mindkettő - itt valami különlegesbe sikerült belenyúlnunk. Kiszolgálónk ugyanis szinte kötelező jelleggel ragaszkodott ahhoz, hogy a napi ajánlatból válasszunk, hisz az a friss, az a mai, az VAN. És csak mondta, hogy a 3 fordulós antipasztit ki ne hagyjuk, ha jót akarunk magunknak, és aztán rendelhetünk ezt meg azt főételnek.

Végül jó 10 perces túsztárgyalást követően sikerült megegyeznünk a rendelésben, bár az árakban még nem voltunk teljesen biztosak, mert a pincér igyekezete ellenére nem sikerült 100%-os biztonsággal felfognunk, hogy az előételek fejenként, vagy mindösszesen kerülnek annyiba... hezitálásunk betudható annak is, hogy még mindig nem voltunk biztosak abban, mit is várhatunk a helytől árszabás terén. Pénzügyi latolgatásaink azonban egyből az okafogyottság ködébe vésztek, amint az első előétel falatot megízleltük.

Egy tányér nyers kis garnélarák farok került mindenki elé, némi olívaolajjal, citrommal meglocsolva és tormalevél szerű zölddel megszórva. Ennél egyszerűbb már nem is lehetne egy előétel. De ami az ember szájában történik azt nehéz leírni. A nyers rákhús vajként olvad szét a nyelveden, az egyszerű ízek és textúrák visszafogott táncba kezdenek, és te csak bámulsz magad elé, mert nem akarod el hinni, hogy ezt te most tényleg eszed... hogy ezt most tényleg te eszed. Nyilván nem séf bravúrról van szó, csak az alföldi ember számára felfoghatatlanul friss tengeri ételről, amit a szakács a legnagyobb tisztelettel tálalt. Miután könnyes búcsút intettünk a csodarákoknak, nyers kardhal carpaccio és tonhal tartár tál következett, ami szintén friss és roppant egyszerű volt, de már kíváncsiak voltunk valami rafináltabbra is. Így a harmadikként érkező boros-tejszínes-mazsolás szószban tálalt kalmár antipasto tökéletes zárása volt az előétel triónak. Meg is jegyeztem a többieknek, hogy na ilyen a jól elkészített kalmár, nem a tegnapi gumivá grillezett Siracusában látott vacak.

Következő fogásnak volt aki garnélás raviolit, volt aki roston sült kardhalat kért, egyikünknek meg képesek voltak egy külön halas tésztával előállni, mert neki nem tetszett a fentiek közül egyik sem, így a szakács gyorsan feltalált valami mást, csak neki. Hát nem aranyosak?
A sürgő-forgó személyzet többi tagja is annyira szimpatikus volt, nekem már az is külön program volt, ahogy elnéztem őket. Kedvencem a 60 valahány éves, szikár, napaszalta öreg volt, gondosan lenyalt ősz hajjal. Látszott rajta, hogy valószínűleg már 40 éve ezt csinálja - és minden percét élvezi. Szóval nekem ez igazi vendéglátói élmény volt, mert tényleg vendégnek éreztem magam. Így nem bántam a hátrahagyott harmincvalahány eurót sem, egy centjét sem sajnáltam. A hely neve egyébként - ha nem tévedek - La Casalinga.

Búcsút intve a pór életünk egyik kulináris csúcspontját nyújtó étteremtől, némi későesti kajavásárlással készültünk fel a reggelire illetve a másnapi programra, az Eoli-szigetek (aka Lipari-szigetek) körüli hajótúrára. Hazatérve még egy gyors éjszakai tengerfürdőzést is beiktattunk (a tenger még meglepően élvezhető hőfokú volt), majd elterültünk, elmerültünk ágyainkban... mint tintahal a bormártásban.


Kedd: Eoli-szigetek

Elhagyjuk a szigetet, hogy szigeteket lássunk. Őrült beszéd, de van benne rendszer, hisz a szelek istenéről elnevezett vulkanikus szigetcsoport nem mindennapi látnivalókat tartogat, különös tekintettel két aktív vulkánjára (Vulcano és Stromboli). Úgy tűnt az időjárással hatalmas mázlink volt, mivel az előző napi esők tovább mozdultak dél felé, minek közben mi észak fele vonultunk, így a keddi milazzoi reggelen makulátlan tiszta idő és szikrázó napsütés fogadta a bungalókból előbukkanó álmos fejeket.

Kiadósan bereggeliztünk az előző este vásárolt finomságokból, és felsétáltunk a tengerpartról az út mellé, várva a sétahajós társaság kisbuszát, hogy a kikötőhöz fuvarozzon minket. Ez volt az a pont amikor a szicíliai útikönyvek szerzői melldöngetve üvölthették, hogy "Na ugye én megmondtam!", mert ahogy az írva vagyon, fuvarunk extrém pontatlan volt. A kisbusz még a "sztenderd" félórás olasz késést is túllicitálva, amolyan laza 45 perces szicíliás késéssel torpedózott be a kemping bejárat elé, majd még mi voltunk megsürgetve, hogy nosza szálljunk már befele, mert indulna a hajó. Aztán az amúgy szeretnivalóan tapló sofőrpofa még Schumacheres poénokat is megengedett magának, miközben a kanyargós parti úton hajszolta a turbódízelt.

Várakozás... háttérben a szomszéd kemping bejárata, mi a Riva Smeraldaban szálltunk meg.
 
Minden bizonnyal egy Hans von Jürgen Algemeines Reisen GmbH. által szervezett nagycsoportos túrához sikerült besuvasztani magunkat így utolsó pillanatban, mert a hajó csordulásig tele volt konszolidált, tisztességben megőszült német nagymamikkal és nagypapikkal. Elfoglaltuk a helyünket a hajóorrban, gondolván, hogy ott majd milyen jó lesz nekünk. A hajó lomhán elkezdett kinavigálni a kikötőből, de már ennél az alacsony sebességnél is kaptunk az orrhullám permetéből rendesen. Aztán amikor ó kapitány, kapitányom utazósebességre ostorozta a hajócsavarokat, már a teljes alakos esőköpeny sem nyújtott kellő védelmet a záporozó tengerfröccsök ellen, fel is menekültünk hát izibe a fenti nyitott utazótérre.

A körülmények itt sem voltak édeniek: fújt a menetszél és néha elkapott minket egy darabosabb haránthullám, minek következtében nagy visongások közepette ázódott a becses utazóközönség. De ha német nyugdíjasklub bírja a kiképzést, nehogy már mi megfutamodjunk. Bazeg. Jómagam a hajóhíd kabinjának takarásában kuporodtam és röhögtem a rendszeres vízpakolásban prüszkölő, vicsorgó és visongó - de alapjában remekül szórakozó - nénik és bácsikák szívmelengető látványán.

Milazzo impozáns erődítménye
Szűz Mária és Kisjézus figyel az anyósülésről, szal nem lehet baj

Telibe! A táska mögött valahol Kriszti bújik meg az elemektől

Majdnem két órát hajóztunk első kikötőnkig, Lipariig. Ez a legnagyobb sziget az Eoliak közül és több kisebb település is burjánzik a marcona vulkáni kúpok tövében. A sziget nevét adó (vagy vica-versa) falu látnivalói kimerülnek a jól megszokott "kisutcás" látképekben, megvan a kötelező jellegű fényűző templom is, ezen kívül bónusz a kikötőre néző mini amfiteátrum és a profi koldus macska-had.

A kőbánya világos homokja adja ezt a csodás tengerkék színt.

Lipari
Halászcsolnakok


 
Nincs okunk panaszra, helyre kis falu ez, meg bizonyára szép kilátás nyílhat a sziget magaslatairól (amiket idő hiányában kihagytunk) de csak emiatt nem volna érdemes hajóra szállni. Persze a fő attrakció a vulkán lesz, Lipari gondolom csak amolyan előjátékként illetve ebédlő megállóként került be a hajókázás programjába. Be is nyomtunk némi szigeti gyorskaját az orcánkba, mielőtt visszatértünk a hajóhoz, hogy továbbmehessünk Vulcano szigetére.




"Megkarmollak, ribanc!"
Sajtburgeeer?

Egyik randább, mint a másik...



A vulcanoi főkráter füstölgő kúpja már messziről látszik a tengeren, igazi különleges arcát azonban a sziget belseje felől nyújtja. Annak meg méginkább megörültünk, hogy a kapitány szerint a kétórás megállóba belefér a majdnem 300m magas kráter megmászása. Nosza előre, mást amúgy sem nagyon lehet csinálni ezen a szigeten. A kevésbé sportos német nyuggerek mondjuk nem tudom mihez kezdtek az idejükkel, lehet megszállták a kanálisszagú termál iszapfürdőt, mert itt olyan is van. Mi megkezdtük a caplatást a hegyre vezető ösvényen, ahol egy ponton meglepetésünkre belépőszedő bácsikába botlottunk. Taktikusan a sokadik kanyarban rejtették el a bódéját, hogy a turista, gondolván hamár idáig felmászott, már csak azért se forduljon vissza a pár eurós belépő miatt.






Badarság is lenne visszafordulni, mert az emelkedés során elénk táruló látvány igen ütős. Csakúgy, mint a kénköves pokolfingszag. Vulcano a szigetcsoport legdélebbi tagja, így tiszta időben majdnem az összes többi sziget is látható innen. Meg aztán nem minden nap mászhat fel az ember egy záptojás szagú füstöt okádó kráter pereméhez.


Pózolj kráterrel
Gyors csoportképcsattintások után visszarongyoltunk a partra és egy agyonkapkodott tengerbe mártózás után ismét a hajón csücsültünk. A bárka komótosan körbevitt minket a szigetek partjainál található érdekesebb lávaformációk között, majd gyanúsan Milazzo felé vette az irányt.


Háttérben Vulcano
Aphrodite fürdője

Íme a Főnix barlang és bejárata felett a világos sziklából kirajzolódva egy szárnyaló Pegazust kéne látni.

Én mind ezidáig abban a hiszemben voltam, hogy a program része lesz a Stromboli éjszakai meglátogatása és mindehhez tökéletesen időben is lettünk volna. És én végig erre is spendíroztam, nagyon vártam már a sötétben izzó lávafolyam és a tüzet köpködő vulkán látványát. De valamit félreérthettem, mert a hajó pardont nem ismerően vágtatott hazafelé az egyre alacsonyabbra kúszó nap fényében. Aztán kiderült, hogy elvileg nem is lehetett volna megközelíteni a Strombolit, mert túlságosan is aktív kedvében volt. Így a legendás vulkánból legfeljebb csak a távoli horizonton sejlő homályos kontúrját és a csúcsából eredő füstpamacsokat láthattuk. Pár percig erősen csalódott hangulatban voltam, de visszaidézve a nap történéseit végülis rájöttem, így sem akadhat okom a panaszra. Legalább marad valami látnivaló legközelebbre is.



Milazzóba visszatérve úgy döntöttünk, maradt még erőnk felfedezni a várost, így felsétálgattunk az éjszakai fényben igazán mutatós várhegyre. Nem szokás nagyon látnivalóként emlegetni ezt a városkát, többnyire csak kikötői átszállási pontként kezelik a turisták, de nekem kifejezetten tetszett - szerintem érdemes eltölteni itt pár órát sétával, evés-ivással, pláne ha már itt szállt meg az ember. A várhegy után belebotlottunk a Pachamama bár/vendéglőbe és úgy döntöttünk, itt költjük el utolsó milazzoi vacsoránkat. Nem csalódtunk, a hely kifejezetten nemzetközi konyhát művelt, így a rizottótól kezdve a paelán át a marha steakig volt minden az asztalunkon és többnyire jól elkészítve, így boldogan és jóllakottan tértünk vissza szerény hajlékunkra.

Szerda: Cefalu, Palermo


Utoljára ébredtünk hát a tenger lágy hullámverésének hangjára szicíliai utunk során. Búcsúreggelinket a tengerre néző teraszunkon költöttük el - ezért az árért igen kellemes szállás volt ez a kemping/bungalós placc. Bemálháztunk a kisbuszunkba, és elhajtottunk nyugatnak, Palermo irányába. A terv szerint a társaság nagyobbik fele tovább kompozik egy éjszakai hajóval Nápoly felé, a hazarepülő kontingens pedig visszavezet Cataniába, és leadja a bérelt kocsit.


 Egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy útközben beugrunk Cefaluba, mert egyikünk emlékezett, hogy kellemes kis hely az is. Valóban megéri a kitérő, különösen a karakteres bazilika és főtere ad okot sűrű süvegelésre és fényképcsattogtatásra. Igaz a főtéri cukrászdában a gatyámat is kifizettem pár aprósüteményért, de így jár az, aki főtéren urizál.













Némi kódorgás és egy kötelező jellegű fürdőzés is dukált még, mielőtt bevettük volna magunkat Palermo káoszába. A méretes, 600 ezres település jellegtelen lakótelepes elővárossal fogadott, és zsúfolt, szmoglepte belvárosa se volt túl meggyőző a többi szicíliai ékszerdoboz látványa után. A kocsit a továbbmaradók szállodájánál parkoltuk le, s míg a többiek becsekkoltak, hárman egy rendkívül feszített tempójú városnézést tettünk a turistatérképeken első blikkre fontosnak jelzett helyszíneken. Ezek 90%-ban az egyik végtelen hosszú fő utcára voltak felfűzve, így ezen meneteltünk végig. A főút forgalmas és fojtogatóan szmogos volt, ám ahogy bemenekültünk a párhuzamos mellékutcákba, ott meg egyből a sokkoló szegénység, lepusztultság fogadott.



Kamu gyöngytyúkok. Nemtommér.



 

A szicíliai nagyvárosokra elvileg mind jellemző a gettósodás, szóval nem nagyon kell kutatni, hogy némi valóságszagúbb látvány fogadjon. A turisták általában biztonságban vannak, a szervezett bűnözés hülye volna a fejős teheneket elijeszteni holmi rablásokkal, de az itt lakóknak keményebb sora lehet - óriási a szakadék Olaszország tehetősebb részeihez képest. Palermo jó pár impozáns épületet vonultat fel látnivaló gyanánt, de szerintem nem egy igazán hagyományos értelemben vett turistabarát város. Ha bírjuk gyomorral, akkor a hátsóutcáknak egy bizonyos pontig meg van a maga hangulata, a szeméttel és lim-lommal teleszórt utcán focizó kiskölkökkel, naplopókkal, ücsörgő tatákkal, seftelő-ügyködő csőcselékkel. De ennél tovább nem merészkednék, valószínűleg az egyszerű élet bájos pillanatképe hamarosan átcsapna a nyomor és küzdelem kiábrándító valóságába.

Az épület túloldala amúgy a főútra néz...

Épp hogy egy pillantást vetettünk még a kikötőre és már indulnunk is kellett vissza a kocsihoz. Még egy utolsó adag canolli levadászását azért beiktattuk az említett hátsó utcák egyikében. Az egyik cukrászdába benyitva és félhomályban életjel után kutatva egy öltönyös gengszter kinézetű idős fazon illedelmesen kitessékelt, hogy ők most zárva vannak - délután 5-kor. Lehet megzavartam valami maffiatalálkozót - legalábbis ez lenne a legizgalmasabb verzió.

Visszautunk egyenesen átvágott Palermoból Cataniába. A semmi kellős közepén völgyek és dombok között szaladt az autópálya, közel s távol egy települést sem láttunk, csak legelők és szántók végtelen sorát. Az is érdekes volt, hogy az út egy igen nagy szakasza csak követte a kanyargó völgy vonalát, ami még rendben is volna, de annak legalján futott, végig magas pilléreken állva. Ez a szakasz tehát gyakorlatilag egy jó 10-15km-es híd volt, aminek nem sok értelmét láttam - nehezen tudom elképzelni, hogy domboldalba építeni nem lett volna olcsóbb még földmunkával együtt is. Nna ez is biztosss a maffia pénzmosodája volt, gondoltuk.

Már sötét volt, mire visszaértünk Cataniába a reptérre, hogy leadjuk hűséges paripánkat. Mozgalmas 5 nap állt mögöttünk, de egy icipicit azért irigyeltem a többieket, akik másnap folytatták útjukat Nápoly felé. Ugyanakkor jó érzés volt végre hazafelé menni, visszavenni a pörgős turista tempóból és leülepíteni az elmúlt napok eseményeit. Szicília méltán rászolgált hírnevére, olyan koncentrációban és olyan változatossággal tartogatja kulturális és természeti szépségeit, ami garantálja a maradandó élményt az odalátogató számára. Olyannyira, hogy részemről szinte biztos, hogy egyszer még visszalátogatok ide, hisz a sziget középső (Corleone), déli és nyugati részei még felfedezésre várnak! A mielőbbi viszontlátásra, Szicília!

Visszautasíthatatlan üdvözlettel:

Don Andrea