Drága Címzett!
Folytatódik Szicília felfedezése. Az
elmúlt napokban a sziget keleti partjának középső és déli részeit
sikerült többé-kevésbé körbejárni, vegyük hát az irányt az északi partok
felé.
Hétfő: Taormina, Messina, Milazzo
Szürke,
hűs időre ébredtünk utolsó cataniai átéjszakázásunkból, az észak felől
bekúszó rossz idő úgy tűnt, rátelepedett a keleti partra. De ha menni
kell, hát menni kell, kicsekkoltunk a hostelből, benépesítettük a
kisbuszt, és elkezdtünk észak felé hajtani, Taormina irányába.
Útközben
egyre hevesebb és sűrűbb zivatarokba kocsikáztunk bele, azonban mire elértük
úti célunkat, az eső alábbhagyott, csupán az egykedvű borongós ég
kényszerítette ránk az esőkabátot. Aztán alig tettünk meg pár lépést a város
melletti óriási többszintes parkolókomplexumból, felhő elvtárs ismét
rázendített, így bemenekültünk egy kis kápolnába. Már jó pár perce
rostokoltunk az istenházában ragadva, de kint még mindig dübörgött a
zivatar. Jobbnak láttam hát feláldozni pár centet az adakozó ládába,
cserébe egy kis jó időért. És csodák csodájára adományom méltónak bizonyult, ugyanis pár
percre rá az eső elcsendesedett, majd ahogy kimerészkedtünk, szép lassan
el is állt. Nosza hát, nekivágtunk a főutcának.
 |
| ...elállt... |
Taormina talán az egyik
legzsúfoltabb, legturistafertőzöttebb hely egész Szicíliában, még ebben a
genny időben is rogyásig volt rohangáló ázsiai csoportokkal, affektáló
jenkikkel és mindenféle egyéb népekkel. El sem tudom képzelni mi megy
itt főszezonban. Nem csoda hát, hogy az exkluzív boltokat felsorakoztató főkorzóról egyre sűrűbben kezdtünk el
pislantgatni a fejünk felett tornyosuló sziklafal és a tetején őrködő
várromok felé. Végül egy hirtelen balkanyarral elhagytuk a főcsapás forgatagát, és egy segítőkész helyi bácsika útmutatása után pár
perc múlva már a hegyre vezető lépcsőkön araszoltunk felfelé.
 |
| Hol a cica?... és méginkább: hol a vár? Gazdi mutatta meg az irányt végül. |
A
látvány a cikk-cakkozó lépcsők minden fordulatával egyre festőibb lett, a
tetőn pedig egy kápolna és a fellegvár fogadott, ami sajnos zárva volt.
De sebaj, mert a legteljesebb panorámát a kiépített ösvényről letérve,
az egyik sziklakitüremkedéshez kimerészkedve is megtaláltuk, egy
meteorológiai mérőállomás mellett. A lábunk alatt feküdt egész Taormina,
az amfiteátrum, az észak-dél irányba futó azúrkék tengerpartok és a
távolban ott sejlett halványan a felhő takarta Etna is. Ezért a
kilátásért bőven érdemes volt fellépcsőzni, senki ne hagyja ki, akit ide
vet a jó sors.
Miután kigyönyörködtük magunkat, megindultunk
lefelé. Ekkor vettem észre, hogy egy tengeri tornádó alakult ki pont a
város mögött. Ritka szerencsés pillanat, így még drámaibb képek
készülhettek az egyébként sem kutya kilátásról.
 |
| A forgószél tölcsére pont az amfiteátrum mögött nyújtózkodik |
Visszatérve a városba az
eső ismét eleredt, úgyhogy ebédszünetet tartottunk valószínűleg a lehető
legdrágább kávézóban. Ezután az amfiteátrum felé vettük az irányt, ami
meglepetésünkre 8 eurós beugróval sarcolta a turista népet. Ez az összeg
különösen a tök ingyenes hegyre lépcsőzés kínálta látvány után tűnt
kissé borsosnak, de ez van, ennyibe kerül az, hogy elmondhasd: ide is
betetted a retkes patádat. Meg aztán mókás kísérletezgetni a színpad
akusztikájával, ami tényleg meghökkentően jól működik - a középpontból
minden szót hallani, míg a lépcsősorokról csak bekiabálva lehet a
színészek tudtára adni nem tetszésünket. Napsütéses tiszta időben a
színpad hátteréül a kígyózó tengerpart és a fenséges Etna szolgálna,
nekünk ezúttal meg kellett elégedni a ködbe vesző keleti partvonallal és
a közelebbi hegyekkel.
 |
| Volt érzékük a görögöknek a helyválasztáshoz (Taormina eredetileg görög kolónia volt) |
Az eredeti útitervünk számomra egyik
legizgalmasabb része az volt, hogy Taorminából egy a sziget belsejében
hegyek-völgyek közt vezető kisebb úton vágnánk át északnyugati irányba,
Milazzo felé. Útközben pedig kisebb kitérőkkel megannyi apró látnivalót
is meglátogathatnánk. Azonban az esős szomorkás idő és az a tény, hogy
már Taorminában ért minket a szürkület, nyilvánvalóan keresztbe húzta
számításaimat. Így búcsút véve a falutól megelégedtünk a parton futó
autópályával, de vigaszul kilátásba helyeztünk egy nagyon gyors kitérőt a
sziget északkeleti csücskén elterülő Messinába. A kikötőváros nem
turistalátványosságairól híres, de egy-két órát azért rászántunk. Nem
kevés kutyagolással sikeresen elnavigáltunk a városközpontig, ami a
jelentősebb olasz települések 90%-ánál a helyi bazilika főterének felel
meg. Itt bekukkantottunk az ősöreg Duomo di Messinaba, melynek
története egészen normann időkig nyúlik vissza, de egy 20 század eleji
nagy földrengés után teljesen újjá kellett építeni, így gótikus, barokk
és reneszánsz stíluselemek is belekerültek.
A gyors körbenézelődés után
szaladtunk is vissza az autóhoz, hogy letudjuk a hátralevő utat és
elérjük a recepciózárást a Milazzoban foglalt szálláshelyünknél. Áthajtva
az északi part egyik félsziget-csápján fekvő Milazzon, vak sötétben
próbáltunk eltalálni a városon kívül fekvő kempingig. Ez igazából nem
igényelt volna különösebb tájékozódási tehetséget, de bizonytalanságunk miatt
azért pár oda-vissza kört megtettünk a part mentén kígyózó betonúton,
mire célba értünk. Szerencsére a recepciós srác szokatlanul szorgalmas
volt, meg nyilván az is segített, hogy előre telefonáltunk, így némi késéssel, kilenc
óra tájban sikeresen becsekkoltunk, elrendezkedtünk két tengerparti bungalónkban.
Viszont vacsorázni még nem vacsoráztunk, ez
márpedig tarthatatlan helyzet, nosza autózzunk is vissza a városba némi
harapnivaló után! Jó húszperces kóválygást követően végül az eleve elsőként
kiszúrt halétterembe tértünk be. A beltér kimondottan egyszerű, már-már
puritán volt, a pincérek azonban vörös zakóban, makulátlan
szertartásossággal mozogtak, így elsőre nehéz volt eldönteni, hogy
egyszerű restibe vagy előkelő úri-muriba csöppentünk-e be. Amikor
azonban tökéletes modort és fesztelen barátságosságot egyszerre sugárzó
pincérünk szicíliás laza legyintésekkel gesztikulálva hessegette el azon
szándékunkat, hogy étlapról rendeljünk, akkor kezdett leesni azért, hogy
ez egyik sem, illetve mindkettő - itt valami különlegesbe sikerült
belenyúlnunk. Kiszolgálónk ugyanis szinte kötelező jelleggel
ragaszkodott ahhoz, hogy a napi ajánlatból válasszunk, hisz az a friss,
az a mai, az VAN. És csak mondta, hogy a 3 fordulós antipasztit ki ne hagyjuk, ha jót
akarunk magunknak, és aztán rendelhetünk ezt meg azt főételnek.
Végül jó 10
perces túsztárgyalást követően sikerült megegyeznünk a rendelésben, bár az árakban még
nem voltunk teljesen biztosak, mert a pincér igyekezete ellenére nem
sikerült 100%-os biztonsággal felfognunk, hogy az előételek fejenként,
vagy mindösszesen kerülnek annyiba... hezitálásunk betudható annak
is, hogy még mindig nem voltunk biztosak abban, mit is várhatunk a
helytől árszabás terén. Pénzügyi latolgatásaink azonban egyből
az okafogyottság ködébe vésztek, amint az első előétel falatot
megízleltük.
Egy tányér nyers kis garnélarák farok került mindenki
elé, némi olívaolajjal, citrommal meglocsolva és tormalevél szerű
zölddel megszórva. Ennél egyszerűbb már nem is lehetne egy előétel. De
ami az ember szájában történik azt nehéz leírni. A nyers rákhús vajként
olvad szét a nyelveden, az egyszerű ízek és textúrák visszafogott táncba
kezdenek, és te csak bámulsz magad elé, mert nem akarod el hinni, hogy
ezt te most tényleg eszed... hogy ezt most tényleg te eszed. Nyilván nem
séf bravúrról van szó, csak az alföldi ember számára felfoghatatlanul
friss tengeri ételről, amit a szakács a legnagyobb tisztelettel tálalt.
Miután könnyes búcsút intettünk a csodarákoknak, nyers kardhal carpaccio és tonhal tartár
tál következett, ami szintén friss és roppant egyszerű volt, de már
kíváncsiak voltunk valami rafináltabbra is. Így a harmadikként érkező
boros-tejszínes-mazsolás szószban tálalt kalmár antipasto tökéletes
zárása volt az előétel triónak. Meg is jegyeztem a többieknek,
hogy na ilyen a jól elkészített kalmár, nem a tegnapi gumivá grillezett Siracusában látott vacak.
Következő fogásnak volt aki garnélás raviolit,
volt aki roston sült kardhalat kért, egyikünknek meg képesek voltak egy
külön halas tésztával előállni, mert neki nem tetszett a fentiek közül
egyik sem, így a szakács gyorsan feltalált valami mást, csak neki. Hát
nem aranyosak?
A sürgő-forgó személyzet többi tagja is annyira
szimpatikus volt, nekem már az is külön program volt, ahogy elnéztem
őket. Kedvencem a 60 valahány éves, szikár, napaszalta öreg volt,
gondosan lenyalt ősz hajjal. Látszott rajta, hogy valószínűleg már 40
éve ezt csinálja - és minden percét élvezi. Szóval nekem ez igazi
vendéglátói élmény volt, mert tényleg vendégnek éreztem magam. Így nem
bántam a hátrahagyott harmincvalahány eurót sem, egy centjét sem
sajnáltam. A hely neve egyébként - ha nem tévedek - La Casalinga.
Búcsút
intve a pór életünk egyik kulináris csúcspontját nyújtó étteremtől,
némi későesti kajavásárlással készültünk fel a reggelire illetve a
másnapi programra, az Eoli-szigetek (aka Lipari-szigetek) körüli
hajótúrára. Hazatérve még egy gyors éjszakai tengerfürdőzést is
beiktattunk (a tenger még meglepően élvezhető hőfokú volt), majd
elterültünk, elmerültünk ágyainkban... mint tintahal a bormártásban.
Kedd: Eoli-szigetek
Elhagyjuk
a szigetet, hogy szigeteket lássunk. Őrült beszéd, de van benne
rendszer, hisz a szelek istenéről elnevezett vulkanikus szigetcsoport
nem mindennapi látnivalókat tartogat, különös tekintettel két aktív
vulkánjára (Vulcano és Stromboli). Úgy tűnt az időjárással hatalmas
mázlink volt, mivel az előző napi esők tovább mozdultak dél felé,
minek közben mi észak fele vonultunk, így a keddi milazzoi reggelen makulátlan
tiszta idő és szikrázó napsütés fogadta a bungalókból előbukkanó álmos
fejeket.
Kiadósan bereggeliztünk az előző este vásárolt finomságokból,
és felsétáltunk a tengerpartról az út mellé, várva a sétahajós társaság
kisbuszát, hogy a kikötőhöz fuvarozzon minket. Ez volt az a pont amikor a
szicíliai útikönyvek szerzői melldöngetve üvölthették, hogy "Na ugye én
megmondtam!", mert ahogy az írva vagyon, fuvarunk extrém pontatlan volt.
A kisbusz még a "sztenderd" félórás olasz késést is túllicitálva,
amolyan laza 45 perces szicíliás késéssel torpedózott be a kemping
bejárat elé, majd még mi voltunk megsürgetve, hogy nosza szálljunk már
befele, mert indulna a hajó. Aztán az amúgy szeretnivalóan tapló sofőrpofa még Schumacheres poénokat is megengedett magának, miközben a kanyargós parti úton hajszolta a turbódízelt.
 |
| Várakozás... háttérben a szomszéd kemping bejárata, mi a Riva Smeraldaban szálltunk meg. |
Minden bizonnyal egy Hans von Jürgen
Algemeines Reisen GmbH. által szervezett nagycsoportos túrához sikerült besuvasztani magunkat így utolsó pillanatban, mert a hajó csordulásig tele volt
konszolidált, tisztességben megőszült német nagymamikkal és
nagypapikkal. Elfoglaltuk a helyünket a hajóorrban, gondolván, hogy ott
majd milyen jó lesz nekünk. A hajó lomhán elkezdett kinavigálni a
kikötőből, de már ennél az alacsony sebességnél is kaptunk az orrhullám
permetéből rendesen. Aztán amikor ó kapitány, kapitányom utazósebességre
ostorozta a hajócsavarokat, már a teljes alakos esőköpeny sem nyújtott
kellő védelmet a záporozó tengerfröccsök ellen, fel is menekültünk hát
izibe a fenti nyitott utazótérre.
A körülmények itt sem voltak édeniek:
fújt a menetszél és néha elkapott minket egy darabosabb haránthullám,
minek következtében nagy visongások közepette ázódott a becses
utazóközönség. De ha német nyugdíjasklub bírja a kiképzést, nehogy már
mi megfutamodjunk. Bazeg. Jómagam a hajóhíd kabinjának takarásában kuporodtam
és röhögtem a rendszeres vízpakolásban prüszkölő, vicsorgó és visongó -
de alapjában remekül szórakozó - nénik és bácsikák szívmelengető
látványán.
 |
| Milazzo impozáns erődítménye |
 |
| Szűz Mária és Kisjézus figyel az anyósülésről, szal nem lehet baj |
 |
| Telibe! A táska mögött valahol Kriszti bújik meg az elemektől |
Majdnem két órát hajóztunk első kikötőnkig, Lipariig.
Ez a legnagyobb sziget az Eoliak közül és több kisebb település is
burjánzik a marcona vulkáni kúpok tövében. A sziget nevét adó (vagy
vica-versa) falu látnivalói kimerülnek a jól megszokott "kisutcás"
látképekben, megvan a kötelező jellegű fényűző templom is, ezen kívül
bónusz a kikötőre néző mini amfiteátrum és a profi koldus macska-had.
 |
| A kőbánya világos homokja adja ezt a csodás tengerkék színt. |
 |
| Lipari |
 |
| Halászcsolnakok |
Nincs okunk panaszra, helyre kis falu ez, meg bizonyára szép kilátás
nyílhat a sziget magaslatairól (amiket idő hiányában kihagytunk) de csak
emiatt nem volna érdemes hajóra szállni. Persze a fő attrakció a vulkán
lesz, Lipari gondolom csak amolyan előjátékként illetve ebédlő
megállóként került be a hajókázás programjába. Be is nyomtunk némi
szigeti gyorskaját az orcánkba, mielőtt visszatértünk a hajóhoz, hogy továbbmehessünk Vulcano
szigetére.
 |
| Sajtburgeeer? |
 |
| Egyik randább, mint a másik... |
A vulcanoi főkráter füstölgő kúpja már messziről látszik a tengeren,
igazi különleges arcát azonban a sziget belseje felől nyújtja. Annak meg
méginkább megörültünk, hogy a kapitány szerint a kétórás megállóba
belefér a majdnem 300m magas kráter megmászása. Nosza előre, mást amúgy
sem nagyon lehet csinálni ezen a szigeten. A kevésbé sportos német
nyuggerek mondjuk nem tudom mihez kezdtek az idejükkel, lehet
megszállták a kanálisszagú termál iszapfürdőt, mert itt olyan is van. Mi
megkezdtük a caplatást a hegyre vezető ösvényen, ahol egy ponton
meglepetésünkre belépőszedő bácsikába botlottunk. Taktikusan a sokadik
kanyarban rejtették el a bódéját, hogy a turista, gondolván hamár idáig
felmászott, már csak azért se forduljon vissza a pár eurós belépő miatt.
Badarság
is lenne visszafordulni, mert az emelkedés során elénk táruló látvány igen ütős.
Csakúgy, mint a kénköves pokolfingszag. Vulcano a szigetcsoport legdélebbi tagja, így tiszta időben majdnem az
összes többi sziget is látható innen. Meg aztán nem minden nap mászhat
fel az ember egy záptojás szagú füstöt okádó kráter pereméhez.
 |
| Pózolj kráterrel |
Gyors
csoportképcsattintások után visszarongyoltunk a partra és egy agyonkapkodott
tengerbe mártózás után ismét a hajón csücsültünk. A bárka
komótosan körbevitt minket a szigetek partjainál található érdekesebb
lávaformációk között, majd gyanúsan Milazzo felé vette az irányt.
 |
| Háttérben Vulcano |
 |
| Aphrodite fürdője |
 |
| Íme a Főnix barlang és bejárata felett a világos sziklából kirajzolódva egy szárnyaló Pegazust kéne látni. |
Én
mind ezidáig abban a hiszemben voltam, hogy a program része lesz a
Stromboli éjszakai meglátogatása és mindehhez tökéletesen időben is
lettünk volna. És én végig erre is spendíroztam, nagyon vártam már a
sötétben izzó lávafolyam és a tüzet köpködő vulkán látványát. De valamit
félreérthettem, mert a hajó pardont nem ismerően vágtatott hazafelé az
egyre alacsonyabbra kúszó nap fényében. Aztán kiderült, hogy elvileg nem is lehetett volna megközelíteni a Strombolit, mert túlságosan is aktív kedvében volt. Így a legendás vulkánból legfeljebb csak a távoli horizonton sejlő homályos kontúrját és a csúcsából eredő füstpamacsokat láthattuk. Pár
percig erősen csalódott hangulatban voltam, de visszaidézve a nap
történéseit végülis rájöttem, így sem akadhat okom a panaszra. Legalább
marad valami látnivaló legközelebbre is.
Milazzóba visszatérve úgy
döntöttünk, maradt még erőnk felfedezni a várost, így felsétálgattunk az
éjszakai fényben igazán mutatós várhegyre. Nem szokás nagyon
látnivalóként emlegetni ezt a városkát, többnyire csak kikötői
átszállási pontként kezelik a turisták, de nekem kifejezetten tetszett -
szerintem érdemes eltölteni itt pár órát sétával, evés-ivással, pláne
ha már itt szállt meg az ember. A várhegy után belebotlottunk a
Pachamama bár/vendéglőbe és úgy döntöttünk, itt költjük el utolsó
milazzoi vacsoránkat. Nem csalódtunk, a hely kifejezetten nemzetközi
konyhát művelt, így a rizottótól kezdve a paelán át a marha steakig volt
minden az asztalunkon és többnyire jól elkészítve, így boldogan és
jóllakottan tértünk vissza szerény hajlékunkra.
Szerda: Cefalu, Palermo
Utoljára
ébredtünk hát a tenger lágy hullámverésének hangjára szicíliai utunk
során. Búcsúreggelinket a tengerre néző teraszunkon költöttük el - ezért
az árért igen kellemes szállás volt ez a kemping/bungalós placc.
Bemálháztunk a kisbuszunkba, és elhajtottunk nyugatnak, Palermo
irányába. A terv szerint a társaság nagyobbik fele tovább kompozik egy
éjszakai hajóval Nápoly felé, a hazarepülő kontingens pedig visszavezet
Cataniába, és leadja a bérelt kocsit.
Egy hirtelen ötlettől
vezérelve elhatároztuk, hogy útközben beugrunk Cefaluba, mert egyikünk
emlékezett, hogy kellemes kis hely az is. Valóban megéri a kitérő,
különösen a karakteres bazilika és főtere ad okot sűrű süvegelésre és fényképcsattogtatásra. Igaz
a főtéri cukrászdában a gatyámat is kifizettem pár aprósüteményért, de
így jár az, aki főtéren urizál.
Némi kódorgás és egy kötelező jellegű
fürdőzés is dukált még, mielőtt bevettük volna magunkat Palermo
káoszába. A méretes, 600 ezres település jellegtelen
lakótelepes elővárossal fogadott, és zsúfolt, szmoglepte belvárosa se volt túl
meggyőző a többi szicíliai ékszerdoboz látványa után. A kocsit a
továbbmaradók szállodájánál parkoltuk le, s míg a többiek becsekkoltak,
hárman egy rendkívül feszített tempójú városnézést tettünk a
turistatérképeken első blikkre fontosnak jelzett helyszíneken. Ezek
90%-ban az egyik végtelen hosszú fő utcára voltak felfűzve, így ezen
meneteltünk végig. A főút forgalmas és fojtogatóan szmogos volt, ám
ahogy bemenekültünk a párhuzamos mellékutcákba, ott meg egyből a sokkoló
szegénység, lepusztultság fogadott.
 |
| Kamu gyöngytyúkok. Nemtommér. |
A szicíliai nagyvárosokra elvileg mind
jellemző a gettósodás, szóval nem nagyon kell kutatni, hogy némi valóságszagúbb
látvány fogadjon. A turisták általában biztonságban vannak, a
szervezett bűnözés hülye volna a fejős teheneket elijeszteni holmi
rablásokkal, de az itt lakóknak keményebb sora lehet - óriási a szakadék
Olaszország tehetősebb részeihez képest. Palermo jó pár impozáns
épületet vonultat fel látnivaló gyanánt, de szerintem nem egy igazán
hagyományos értelemben vett turistabarát város. Ha bírjuk gyomorral,
akkor a hátsóutcáknak egy bizonyos pontig meg van a maga hangulata, a
szeméttel és lim-lommal teleszórt utcán focizó kiskölkökkel, naplopókkal,
ücsörgő tatákkal, seftelő-ügyködő csőcselékkel. De ennél tovább nem
merészkednék, valószínűleg az egyszerű élet bájos pillanatképe hamarosan
átcsapna a nyomor és küzdelem kiábrándító valóságába.
 |
| Az épület túloldala amúgy a főútra néz... |
Épp hogy egy pillantást vetettünk még a kikötőre és már indulnunk is
kellett vissza a kocsihoz. Még egy utolsó adag canolli levadászását
azért beiktattuk az említett hátsó utcák egyikében.
Az egyik cukrászdába benyitva és félhomályban életjel után kutatva egy
öltönyös gengszter kinézetű idős fazon illedelmesen kitessékelt, hogy ők
most zárva vannak - délután 5-kor. Lehet megzavartam valami
maffiatalálkozót - legalábbis ez lenne a legizgalmasabb verzió.
Visszautunk egyenesen átvágott Palermoból Cataniába. A semmi kellős közepén völgyek és dombok között
szaladt az autópálya, közel s távol egy települést sem láttunk, csak
legelők és szántók végtelen sorát. Az is érdekes volt, hogy az út egy
igen nagy szakasza csak követte a kanyargó völgy vonalát, ami még
rendben is volna, de annak legalján futott, végig magas pilléreken állva. Ez a
szakasz tehát gyakorlatilag egy jó 10-15km-es híd volt, aminek nem sok
értelmét láttam - nehezen tudom elképzelni, hogy domboldalba építeni nem
lett volna olcsóbb még földmunkával együtt is. Nna ez is biztosss a maffia pénzmosodája volt, gondoltuk.
Már sötét volt, mire visszaértünk Cataniába a reptérre, hogy
leadjuk hűséges paripánkat. Mozgalmas 5 nap állt mögöttünk, de egy
icipicit azért irigyeltem a többieket, akik másnap folytatták útjukat
Nápoly felé. Ugyanakkor jó érzés volt végre hazafelé menni, visszavenni a
pörgős turista tempóból és leülepíteni az elmúlt napok eseményeit.
Szicília méltán rászolgált hírnevére, olyan koncentrációban és olyan
változatossággal tartogatja kulturális és természeti szépségeit, ami
garantálja a maradandó élményt az odalátogató számára. Olyannyira, hogy részemről szinte biztos, hogy egyszer még visszalátogatok ide, hisz a
sziget középső (Corleone), déli és nyugati részei még felfedezésre
várnak! A mielőbbi viszontlátásra, Szicília!
Visszautasíthatatlan üdvözlettel:
Don Andrea
