Szervusz ismét, drága Címzett!
Úgy néz ki, máris kifogytunk a februári lapokból a naptárban, így most valami télzáró mondókával kéne előálljak - anélkül, hogy idáig egy kukkot is szóltam volna az itteni téli történésekről.
Úgyhogy örvendezzék, következzék
némi téli
leltár lekvár.
A menzán
- Szervusz kedves Ödön!
- Á, Kázmérkám, hogyvagymindig?
- Remekül, remekül kérlek... Szép napunk van nemdebár?
- Biza, ragyogó napsütés, sehol egy felhő, szinte kabát sem kell. Szép kis tél, mondhatom!
- És így van ez már december óta!
- Bezzeg régen!
- Bezzeg régen!
...feszengő csend...
- No Kázmérom én most akkor megyek.
- Úgy, úgy, vár a munka engem is, szervusz kérlek!
- Szervusz kérlek!
Szegény Olaszországba szakadt Ödön és Kázmér még az időjárásról sem tudott egy épkézláb beszélgetést kihozni, panaszkodni egy jót a hidegről, hóról, latyakról: egészen január végéig homogén, tiszta, kisebb nagyobb hajnali fagyos, de napközben megenyhülő idő járt Isprán. Egy centi hó, annyi sem esett (a környező magas hegyek kivételével). Aminek speciel én örültem, mert így könnyűszerrel megnyertem a "mikor lesz Isprában az első hó" fogadást, amiben a pajtások novemberi meg decemberi első havat prognosztizáltak, míg én rendkívül bölcsen január 7-re tippeltem. Aztán a tippemhez képest még sacc 20 nappal később jött meg Szibéria fagyos lehelete meg a hófelhők, ami pár óra leforgása alatt jó kétarasznyi fehérséget pakolt le a környéken. Egy hétig röpködtek a nappali mínusz 10-ek, de mostanra már megint meleg lett, a hó a hegyek kivételével tejesen elolvadt.
Viszont ez az engedékeny időjárás legalább kedvezett a késő őszi - kora téli túrázásnak. Bár ezerpárszázon már hó nehezítette a járást-kelést, mi vígan trappoltunk a hegyekben több ízben is (epres, vaníliás, csokoládés... jaj). Lássuk.
Egy november végi ruccanáson első ízben kötöttem közeli ismertséget a komoly hóban kepesztő túrastílussal. A ragyogó napsütés és a mesés Laghi di Paione hármas tófüzér ellenére a nap végére kissé ki volt már a cerka a beázott jéghideg bakanccsal. De jó móka volt megfigyelni a méterről méterre változó mikroklímát, ahogy felfelé haladva szépen lassan foltokban megjelent a hó, ami később térdig érő takaróvá nőtte magát, illetve ahogy az első tó vígan hullámzott, míg feljebb a második már éppen félig befagyott, a harmadikat pedig kemény jégpáncél borította. És azzal együtt, hogy eleinte idegenkedtem a téli havas túrázásnak még a gondolatától is, rá kellett jönnöm, hogy lám a hóborította hegycsúcsokkal együtt tud úgy igazán tiszteletet parancsolóan grandiózus képet mutatni a hegyvidék.
Ezen felbuzdulva december elején is részt vettem egy könnyed sétán, a Lago dei Cavalli hegyi tározótól indulva, majd a patakvölgy derekán lévő Rifugio Andolla menedékháznál megpihenve. Útközben a tározó fantasztikus tükörjátékában és gazdag jégcsapformációkban gyönyörködhettünk. A túra zárásaként bakancsba pállott lábainkkal és izzadt testünkkel szennyeztük be a tározó cseppet sem meleg vizét. Ezzel az extrém tavi fürdések egy egész láncolatát indítottuk el, lásd később.
A karácsonyi-szilveszteri parttalan zabálásokból visszaszakadó emberkék január elején sem hanyagolták a hegyet - égessünk kalóriát felkiáltással indítványoztunk egy rövid túrát Alpe Omnióba, a Lago Maggiore derekánál. Az idő továbbra is szikrázó napsütéses volt, helyenként hófoltokkal, a rövid mászást pedig fenséges kilátás jutalmazta. A magaslatról kristálytisztán lehetett látni a Lago Maggiorét, a Lago di Ortát és a lábunk alatt kígyózó Toce folyóvölgyet. Simán az egyik legjobb erőbefektetés/panoráma arányú túra útvonal a környéken.
Eljött január közepe és bizony ezzel Manfred lakótársam (és egy német pajtásának, Jannak) szülinapja, illetve sajnos ezzel együtt szerződésének vége is közelgett. És hogyan is ünnepelne egy alpesi osztrák, aki még a szilvesztert is sítalpon töltötte, ha nem egy egész hétvégényi hegybemenéssel. Becéloztunk hát egy kellemesen félreeső, 2000m-en fekvő menedékházat Val Bognancoban, amit egy pár üzemeltet, így meleg ágyak és félpanzió várt minket a mérsékelten borsos 40euro kicsengetéséért cserébe. Pár órás tömör havon caplatást követően délután 3 tájban fel is érkeztünk a svájci határtól pár kilométerre megbújó Rifugio Gattascosahoz. Felmelegedve, megebédelve és berendezkedve egy rövid délutáni túrát is tettünk még a határ felé, illetve egyesek a közeli csúcsot célozták be, ahonnan azonban vissza kellett fordulniuk, mert megmászhatatlanul jeges volt.
Én megelégedtem a hágóig kimerészkedni, ahol aztán életem egyik legkáprázatosabb naplementéjét figyelhettem végig. Nem is maga a lebukó napkorong látványa (mivel az hamar láthatatlanná vált a csúcsok mögött), hanem fényének narancsvöröses majd valószínűtlen lilába hajló égfestése, havas hegygerincek káprázása volt az, ami felejthetetlenné tette ezt a pártucat percet. Mindezt tökéletes, végtelenbe nyúló csend és a monolitikus állandóság, szeppent alázat érzete koronázta meg. Leírhatatlan, megismételhetetlen érzés és látvány.
Az estét bőséges bevacsorázással, játékkal és felköszöntésekkel töltöttük, a szülinaposok kedvéért serpenyőstül cipeltem fel a hegyre a nekik készített sörkrémes pitét, merthogy szeretik a sört (recept a kudlikjuli részlegen). Másnap korán keltünk a szép napkelte reményében, és nem kellett csalódnunk. Aztán már csak a lecaplatás jutott osztályrészünkül, ami azért tartogatott még némi havon leszánkázós mókát is.
Januárban teljes erővel megindult a JRC-s síszezon, én első ízben egy hóvégi szombaton csatlakoztam a csusszanókhoz, amit aztán rögtön még két másik hétvégi alkalom is követett. Már itt volt az ideje végre 5 év után először síre szállni, pár perc visszaszokás után már vittem is azt a bolond tempót, ami annyi epikus eltaknyolással jutalmazott annakidején. Most is volt pár esés, de ennyi idő után már elesni is öröm, komolyan. Pláne, hogy február elején utolsóként a francia határhoz, La Thuillehez vitt a síbusz, ahol a Mont Blanc árnyékában vághattuk a havat, igazán kiváló terep. Különösebb hozzátenni valóm nincs, azon kívül, hogy ez is hiányozni fog, ha majd távozni kényszerülök innen.
A rövid január végi-február eleji havazós szibériai intermezzót követően ismét napos enyhe idők jártak felénk, így ennek örömére újabb túrázással örvendeztettük meg magunkat. A hó 1000 méteren már csak az északi lejtőkön tudta tartani magát, igaz Monteviasco völgyét szintvonalon körbetúrázó útvonalunkon ez azt jelentette, hogy az út felét bokáig hóban kellett lenyomni, így a túra végére ismét vígan cuppogot lábunk a lucskossá ázott bakancsban.
A telet búcsúztatandó, február legvégén mindenhol farsangi karnevált tartottak. Az ünneplők optimizmusát pedig igazi tavaszias, pulóverledobós idő igazolta, és végre sort keríthettünk az idény első fagyijára is. A vidéki vásáros kakasosnyalókás sufniparádé fíling ellenére volt egy pár igen profin megalkotott traktorvontatta mozgószínpad és jelmezes, különösen a Michael Jackson thrillerére koreográfiázó szörnyhorda volt ijesztően valósághű.
És mielőtt még mindenkit elragadna a karneváli hangulat és a tavaszi forróság, lehűtés gyanánt íme az utóbbi hónapok extrém tavi mártózásainak korántsem teljes lajstroma.
December 19: Karácsonyi úszás. A nagy szünet előtt még utoljára beszennyeztük a Maggiorét tisztátalan testükkel. A víz sacc 8 fokos lehetett, de a nap szerencsére melegen sütött, a vízből kijőve pedig külső hőmérséklettől függetlenül elfogja az embert valami kellemes bőrbizsergető melegség és örömérzet. Talán emiatt addiktív ez a téli úszkálás.
Január végén úgy döntöttünk átmegyünk profiba: beszereztem egy pár eurós medence hőmérőt, most már hivatalosan is tudtuk könyvelni a szétfagyás mértékét. A közelben lévő kisebbik tó, a Monate ekkor 5 fokosnak bizonyult.
Pár napra a legutóbbi úszás után lecsaptak a hófelhők és a kemény mínuszok, így február elsején úgy döntöttünk, meglépjük a lehető legdurvább csobbanást. Ebédidőben vágtunk neki -3 fokban és havazásban, hogy bemerészkedjünk a Monate tóba. A jeles eseményre a szokásosnál is többen vállalkoztak, olyanok is, akik először adták fejüket téli úszásra. Így kb 10-en sétáltunk bele a dermesztően hideg tóba, de végül csak 8-an merültünk bele teljes testtel. Kemény magként rajtam kívül még ketten vállalták a hosszasabb úszkálást is, kb 2 percet bírtunk a ujjzsibbasztó jégfürdőben, amit a rend kedvéért hóbanfetrengéssel vezettünk le.
Maga a víz, ami a hőmérő szerint kemény 3 fokra hűlt, nem volt olyan szörnyű, ám ami ezután a parton következet, az horror volt. A szokásos bizsergető meleg érzés hamar elszállt a mínuszokban, a hóban tapicskálva viszont az összes vér kiszorult a végtagjainkból, érzéketlen ujjainkkal pedig tapintani nem, csak fájdalmat érezni tudtunk, így alig sikerült felvenni a ruhákat. A lábujjaimat kb. egy óra elteltével éreztem csak ismét. Eléggé extrém élmény volt, valahol a szuper jó móka és az irdatlan szenvedés aranymetszésében, de mindenesetre jókat kacagtunk utólag a videókon.
Ezek után a következő, február közepi napos Maggiore úszás már igazán nem volt nagy feladat. A vicc kedvéért spontán karneváli úszásnak állítottuk be az eseményt, így a fiúk-lányok melltartót vagy törülközőt, jómagam meg jobb híján zacskót húztam a fejemre. Valahogy a Maggiore balzsamos 4 fokos vizét is kacagva viseltük, jó 3 percig áztattam magam, bizonyára az egyébként kellemesen meleg idő miatt. Egy hétre rá ugyanilyen vízhőfok mellett, de borús időben viszont korántsem bírtuk ennyire a vasszert. Érdekes megfigyelés, további elemzése következik.
A jelenség március elsején is megtapasztalhattuk. Tavaszköszöntő úszásunk abból a szempontból is évelső volt, hogy ezúttal korareggel, munka előtt vágtunk neki a Monate tónak. A hőmérő továbbra is 4 fokot mutatott, de a gyenge reggeli napsütésben és plusz kevés fokban nagyon nem bírtuk a kiképzést, pár tempó után kifele vettük az irányt.
Az úszást abszurd módon még aznap spontán ötlettől vezérelve megismételtük ebédszünetben, a Maggioreban. Itt is 4 fokos volt a víz, az idő azonban eddigre már jóval melegebb volt, így megint tovább bírtuk. Mondhatnánk, hogy akkor meleg időben jobban lehet bírni a vizet, nade! Emlékszem, hogy nyáron nagy melegben egy kellemes 14 fokos hegyi patakban is úgy visongattunk mint egy csoport iskoláslány a Beatles koncerten. Tehát a kánikulában a kelleténél hidegebbnek éreztük a vizet. Következtetés: a külső hőmérséklet erősen befolyásolja a vízbeli hőérzetünket is, de hogy milyen irányban és mértékben, arról kérem fogalmam sincs. Na látjátok, nem hiába dolgozunk kutatóközpontban!
Úgyhogy báj-báj tél, jó volt veled, és helló tavasz, kedvenc évszakom!
Rügyfakadásos üdvözlettel kedveskedve
Ölel téged az isprai Jegesmedve!
Úgy néz ki, máris kifogytunk a februári lapokból a naptárban, így most valami télzáró mondókával kéne előálljak - anélkül, hogy idáig egy kukkot is szóltam volna az itteni téli történésekről.
Úgyhogy örvendezzék, következzék
némi téli
leltár lekvár.
A menzán
- Szervusz kedves Ödön!
- Á, Kázmérkám, hogyvagymindig?
- Remekül, remekül kérlek... Szép napunk van nemdebár?
- Biza, ragyogó napsütés, sehol egy felhő, szinte kabát sem kell. Szép kis tél, mondhatom!
- És így van ez már december óta!
- Bezzeg régen!
- Bezzeg régen!
...feszengő csend...
- No Kázmérom én most akkor megyek.
- Úgy, úgy, vár a munka engem is, szervusz kérlek!
- Szervusz kérlek!
Szegény Olaszországba szakadt Ödön és Kázmér még az időjárásról sem tudott egy épkézláb beszélgetést kihozni, panaszkodni egy jót a hidegről, hóról, latyakról: egészen január végéig homogén, tiszta, kisebb nagyobb hajnali fagyos, de napközben megenyhülő idő járt Isprán. Egy centi hó, annyi sem esett (a környező magas hegyek kivételével). Aminek speciel én örültem, mert így könnyűszerrel megnyertem a "mikor lesz Isprában az első hó" fogadást, amiben a pajtások novemberi meg decemberi első havat prognosztizáltak, míg én rendkívül bölcsen január 7-re tippeltem. Aztán a tippemhez képest még sacc 20 nappal később jött meg Szibéria fagyos lehelete meg a hófelhők, ami pár óra leforgása alatt jó kétarasznyi fehérséget pakolt le a környéken. Egy hétig röpködtek a nappali mínusz 10-ek, de mostanra már megint meleg lett, a hó a hegyek kivételével tejesen elolvadt.
Viszont ez az engedékeny időjárás legalább kedvezett a késő őszi - kora téli túrázásnak. Bár ezerpárszázon már hó nehezítette a járást-kelést, mi vígan trappoltunk a hegyekben több ízben is (epres, vaníliás, csokoládés... jaj). Lássuk.
Egy november végi ruccanáson első ízben kötöttem közeli ismertséget a komoly hóban kepesztő túrastílussal. A ragyogó napsütés és a mesés Laghi di Paione hármas tófüzér ellenére a nap végére kissé ki volt már a cerka a beázott jéghideg bakanccsal. De jó móka volt megfigyelni a méterről méterre változó mikroklímát, ahogy felfelé haladva szépen lassan foltokban megjelent a hó, ami később térdig érő takaróvá nőtte magát, illetve ahogy az első tó vígan hullámzott, míg feljebb a második már éppen félig befagyott, a harmadikat pedig kemény jégpáncél borította. És azzal együtt, hogy eleinte idegenkedtem a téli havas túrázásnak még a gondolatától is, rá kellett jönnöm, hogy lám a hóborította hegycsúcsokkal együtt tud úgy igazán tiszteletet parancsolóan grandiózus képet mutatni a hegyvidék.
 |
| 1-es tó |
 |
| 2-es tó |
 |
| és a 3-as |
Ezen felbuzdulva december elején is részt vettem egy könnyed sétán, a Lago dei Cavalli hegyi tározótól indulva, majd a patakvölgy derekán lévő Rifugio Andolla menedékháznál megpihenve. Útközben a tározó fantasztikus tükörjátékában és gazdag jégcsapformációkban gyönyörködhettünk. A túra zárásaként bakancsba pállott lábainkkal és izzadt testünkkel szennyeztük be a tározó cseppet sem meleg vizét. Ezzel az extrém tavi fürdések egy egész láncolatát indítottuk el, lásd később.
A karácsonyi-szilveszteri parttalan zabálásokból visszaszakadó emberkék január elején sem hanyagolták a hegyet - égessünk kalóriát felkiáltással indítványoztunk egy rövid túrát Alpe Omnióba, a Lago Maggiore derekánál. Az idő továbbra is szikrázó napsütéses volt, helyenként hófoltokkal, a rövid mászást pedig fenséges kilátás jutalmazta. A magaslatról kristálytisztán lehetett látni a Lago Maggiorét, a Lago di Ortát és a lábunk alatt kígyózó Toce folyóvölgyet. Simán az egyik legjobb erőbefektetés/panoráma arányú túra útvonal a környéken.
 |
| A Toce méretes folyó léte ellenére elképesztően tiszta azúrkék vizet visz a tóba |
 |
| Háttérben az Orta víztükre sejlik |
 |
| Itt pedig a Toce torkolata a Maggioreba |
 |
| Itt pedig minden együtt |
Eljött január közepe és bizony ezzel Manfred lakótársam (és egy német pajtásának, Jannak) szülinapja, illetve sajnos ezzel együtt szerződésének vége is közelgett. És hogyan is ünnepelne egy alpesi osztrák, aki még a szilvesztert is sítalpon töltötte, ha nem egy egész hétvégényi hegybemenéssel. Becéloztunk hát egy kellemesen félreeső, 2000m-en fekvő menedékházat Val Bognancoban, amit egy pár üzemeltet, így meleg ágyak és félpanzió várt minket a mérsékelten borsos 40euro kicsengetéséért cserébe. Pár órás tömör havon caplatást követően délután 3 tájban fel is érkeztünk a svájci határtól pár kilométerre megbújó Rifugio Gattascosahoz. Felmelegedve, megebédelve és berendezkedve egy rövid délutáni túrát is tettünk még a határ felé, illetve egyesek a közeli csúcsot célozták be, ahonnan azonban vissza kellett fordulniuk, mert megmászhatatlanul jeges volt.
Én megelégedtem a hágóig kimerészkedni, ahol aztán életem egyik legkáprázatosabb naplementéjét figyelhettem végig. Nem is maga a lebukó napkorong látványa (mivel az hamar láthatatlanná vált a csúcsok mögött), hanem fényének narancsvöröses majd valószínűtlen lilába hajló égfestése, havas hegygerincek káprázása volt az, ami felejthetetlenné tette ezt a pártucat percet. Mindezt tökéletes, végtelenbe nyúló csend és a monolitikus állandóság, szeppent alázat érzete koronázta meg. Leírhatatlan, megismételhetetlen érzés és látvány.
 |
| Egy forrás törött csapja szökőkutat produkál és jégcsapokkal lepi el a környéket |
Az estét bőséges bevacsorázással, játékkal és felköszöntésekkel töltöttük, a szülinaposok kedvéért serpenyőstül cipeltem fel a hegyre a nekik készített sörkrémes pitét, merthogy szeretik a sört (recept a kudlikjuli részlegen). Másnap korán keltünk a szép napkelte reményében, és nem kellett csalódnunk. Aztán már csak a lecaplatás jutott osztályrészünkül, ami azért tartogatott még némi havon leszánkázós mókát is.
Januárban teljes erővel megindult a JRC-s síszezon, én első ízben egy hóvégi szombaton csatlakoztam a csusszanókhoz, amit aztán rögtön még két másik hétvégi alkalom is követett. Már itt volt az ideje végre 5 év után először síre szállni, pár perc visszaszokás után már vittem is azt a bolond tempót, ami annyi epikus eltaknyolással jutalmazott annakidején. Most is volt pár esés, de ennyi idő után már elesni is öröm, komolyan. Pláne, hogy február elején utolsóként a francia határhoz, La Thuillehez vitt a síbusz, ahol a Mont Blanc árnyékában vághattuk a havat, igazán kiváló terep. Különösebb hozzátenni valóm nincs, azon kívül, hogy ez is hiányozni fog, ha majd távozni kényszerülök innen.
 |
| Az a Mont Blanc |
A rövid január végi-február eleji havazós szibériai intermezzót követően ismét napos enyhe idők jártak felénk, így ennek örömére újabb túrázással örvendeztettük meg magunkat. A hó 1000 méteren már csak az északi lejtőkön tudta tartani magát, igaz Monteviasco völgyét szintvonalon körbetúrázó útvonalunkon ez azt jelentette, hogy az út felét bokáig hóban kellett lenyomni, így a túra végére ismét vígan cuppogot lábunk a lucskossá ázott bakancsban.
 |
| Macska - van |
A telet búcsúztatandó, február legvégén mindenhol farsangi karnevált tartottak. Az ünneplők optimizmusát pedig igazi tavaszias, pulóverledobós idő igazolta, és végre sort keríthettünk az idény első fagyijára is. A vidéki vásáros kakasosnyalókás sufniparádé fíling ellenére volt egy pár igen profin megalkotott traktorvontatta mozgószínpad és jelmezes, különösen a Michael Jackson thrillerére koreográfiázó szörnyhorda volt ijesztően valósághű.
 |
| Thrilleeer... |
 |
| DJ Sátán |
És mielőtt még mindenkit elragadna a karneváli hangulat és a tavaszi forróság, lehűtés gyanánt íme az utóbbi hónapok extrém tavi mártózásainak korántsem teljes lajstroma.
December 19: Karácsonyi úszás. A nagy szünet előtt még utoljára beszennyeztük a Maggiorét tisztátalan testükkel. A víz sacc 8 fokos lehetett, de a nap szerencsére melegen sütött, a vízből kijőve pedig külső hőmérséklettől függetlenül elfogja az embert valami kellemes bőrbizsergető melegség és örömérzet. Talán emiatt addiktív ez a téli úszkálás.
 |
| (Fotó: Tom) |
Január végén úgy döntöttünk átmegyünk profiba: beszereztem egy pár eurós medence hőmérőt, most már hivatalosan is tudtuk könyvelni a szétfagyás mértékét. A közelben lévő kisebbik tó, a Monate ekkor 5 fokosnak bizonyult.
 |
| (Fotó: Maria) |
Pár napra a legutóbbi úszás után lecsaptak a hófelhők és a kemény mínuszok, így február elsején úgy döntöttünk, meglépjük a lehető legdurvább csobbanást. Ebédidőben vágtunk neki -3 fokban és havazásban, hogy bemerészkedjünk a Monate tóba. A jeles eseményre a szokásosnál is többen vállalkoztak, olyanok is, akik először adták fejüket téli úszásra. Így kb 10-en sétáltunk bele a dermesztően hideg tóba, de végül csak 8-an merültünk bele teljes testtel. Kemény magként rajtam kívül még ketten vállalták a hosszasabb úszkálást is, kb 2 percet bírtunk a ujjzsibbasztó jégfürdőben, amit a rend kedvéért hóbanfetrengéssel vezettünk le.
Maga a víz, ami a hőmérő szerint kemény 3 fokra hűlt, nem volt olyan szörnyű, ám ami ezután a parton következet, az horror volt. A szokásos bizsergető meleg érzés hamar elszállt a mínuszokban, a hóban tapicskálva viszont az összes vér kiszorult a végtagjainkból, érzéketlen ujjainkkal pedig tapintani nem, csak fájdalmat érezni tudtunk, így alig sikerült felvenni a ruhákat. A lábujjaimat kb. egy óra elteltével éreztem csak ismét. Eléggé extrém élmény volt, valahol a szuper jó móka és az irdatlan szenvedés aranymetszésében, de mindenesetre jókat kacagtunk utólag a videókon.
Ezek után a következő, február közepi napos Maggiore úszás már igazán nem volt nagy feladat. A vicc kedvéért spontán karneváli úszásnak állítottuk be az eseményt, így a fiúk-lányok melltartót vagy törülközőt, jómagam meg jobb híján zacskót húztam a fejemre. Valahogy a Maggiore balzsamos 4 fokos vizét is kacagva viseltük, jó 3 percig áztattam magam, bizonyára az egyébként kellemesen meleg idő miatt. Egy hétre rá ugyanilyen vízhőfok mellett, de borús időben viszont korántsem bírtuk ennyire a vasszert. Érdekes megfigyelés, további elemzése következik.
A jelenség március elsején is megtapasztalhattuk. Tavaszköszöntő úszásunk abból a szempontból is évelső volt, hogy ezúttal korareggel, munka előtt vágtunk neki a Monate tónak. A hőmérő továbbra is 4 fokot mutatott, de a gyenge reggeli napsütésben és plusz kevés fokban nagyon nem bírtuk a kiképzést, pár tempó után kifele vettük az irányt.
Az úszást abszurd módon még aznap spontán ötlettől vezérelve megismételtük ebédszünetben, a Maggioreban. Itt is 4 fokos volt a víz, az idő azonban eddigre már jóval melegebb volt, így megint tovább bírtuk. Mondhatnánk, hogy akkor meleg időben jobban lehet bírni a vizet, nade! Emlékszem, hogy nyáron nagy melegben egy kellemes 14 fokos hegyi patakban is úgy visongattunk mint egy csoport iskoláslány a Beatles koncerten. Tehát a kánikulában a kelleténél hidegebbnek éreztük a vizet. Következtetés: a külső hőmérséklet erősen befolyásolja a vízbeli hőérzetünket is, de hogy milyen irányban és mértékben, arról kérem fogalmam sincs. Na látjátok, nem hiába dolgozunk kutatóközpontban!
Úgyhogy báj-báj tél, jó volt veled, és helló tavasz, kedvenc évszakom!
Rügyfakadásos üdvözlettel kedveskedve
Ölel téged az isprai Jegesmedve!
