Dél, éjfél

Drága Címzett,

Azt hiszem nem mondok újat azzal, hogy amidőn ezen sorokat írom, már rég lejárt olaszországi szavatosságom. Nem vicc, a JRC-s belépőmön pontosan olyan szóhasználattal éltek, mint a közért hűtőpultján heverő mozzarella csomagolásán, tehát május 31-ét követően már romlott árunak vagyok tekintendő. De ez a mozzarella azért még elgurult erre is arra is, mielőtt szemétbe hajintották volna.

Liguria, Cinque Terre

Utolsó jelentősebb kiruccanásaim első célpontja az olasz Riviéra csodás ékköve, Cinque Terre volt. Ez a meredek sziklás partszakasz, ahogy neve is sejteti (öt föld) öt lenyűgözően hangulatos, egyedi kis falunak ad otthont. Az odaúton még Genovában is szétnéztünk egy pár óra erejéig, majd onnan vonattal indultunk a szálláshely felé.

Az óváros kapuja, és közvetlen mellette a fák takarásában Colombus háza

Genova kikötője

Április elején már kellemesen meleg volt itt, és látogatókból sem volt hiány. A turistahordák a falvak között jól kiépített ösvényeken gyalogolva vagy vonattal tudnak közlekedni. Mi egy a falvakhoz közel fekvő, szintén erősen turista-telített, de csinos kis városban, Levantoban szálltunk meg egy helyre kis kempingben. Vacsorára ki is próbáltunk egy helyi kisvendéglőt úgy bemelegítés gyanánt. Nos én eleinte nem voltam egy előétel hívő, de kezdek megtérni. Tengerpart lévén itt, és általában a környéken érdemes a tengeri kajás antipastokat kérni, mert jutalmunk többnyire egy kitűnő, többfordulós hideg - meleg bevezetés lesz a tengeri ízek világába ami minden bizonnyal az egész étkezés fénypontja is lesz egyben.

A következő két napban aztán sorra vettük a különböző kis falvakat. Rio Maggioreval kezdtük, melyet a legrövidebb és (talán épp ezért) a legnépszerűbb sétány köt össze Manarolával. A 15-20 perces gyaloglást nyújtó parti sziklába vésett passzázs neve a szerelem útja (Via dell' Amore) és nyálas elnevezése ellenére remek élmény végiggyalogolni rajta, főleg amikor 6 méteres hullámok csapkodnak alattunk.

Via dell' Amore

Sasoló "mamma"

Rio Maggiore

Manarola

Manarolából átvonatoztunk a középen elhelyezkedő Cornigliába. Ez a település inkább a sziklák tetején ül, nem folyik le úgy a partig, ahogy a többi falu, de remek kilátás nyílik Cinque Terre partjaira. Este még visszamentünk Manarolába és Rio Maggioreba éjszakai képeket gyártani, megérte ez a kitérő is, a falvak a sötétben is remek látványt nyújtanak.

Nincs itt kérem semmi látnivaló

Manarola este

Másnap egy hosszabb sétával Lavantoból Monterossoba battyogtunk át. Ez a falu homokos strandjával tűnik ki 4 testvére közül. Itt megejtettük az év első sós vízi fürdését is, bár előtte azért bevártuk, hogy végre kitisztuljon az ég a vonuló felhőktől és meleg napsugarak fogadjanak a vízből kijőve. Végül a hiányzó láncszemmel, Vernazzával zártunk. Az 5 falu közül ezt sújtotta legkeményebb a 2011 őszi sáráradat, itt világos nyomai voltak még a pusztításnak, de már jó úton haladnak a megújulás felé. Ami szerencsés, mert Cinque Terre tényleg olyan hely, amit látni kell.

Cinque Terre partjai

Monterosso plázs

Vernazza öble sárral van még tele

Következő immár hosszabb lélegzetvételű kiruccanásunkra Április végén került sor, és hova máshova is menjen az ember búcsút inteni Itáliának, mint az ország szépséges szívébe, Toscanaba.


Toscana

Úton Firenze felé egy átalvás erejéig útba ejtettük Bolognát is, amit végül egyáltalán nem bántunk meg. A végtelen boltívsorokkal szegélyezett utcák egészen egyedi hangulatot és azonnal felismerhető karaktert kölcsönöznek a városnak. Ezen kívül van itt pezsgő éjszakai életű egyetemi negyed, ferde tornyok, óriás dóm és kitűnő éttermek. Ja és az igazi bolognai ragú nem ám az a paradicsomba fojtott rettenet, amit itthon kap többnyire az ember, hanem gyönyörűen kiegyensúlyozott, gazdag, lassan főzött marhahúsos csoda.

Boltívek mindenütt

Toronymászás

Másnap estére bevettük Firenzét, majd az elkövetkező másfél napban is folytattuk még a város kivesézését. Mit is mondhatnék... elképesztő kulturális gazdagságú ez a város, minden részlet megismerésének legfeljebb az idő avagy még inkább a pénztárcánk szabhat határt. Firenzében ugyanis mindenért fizetni kell, de tényleg MINDENÉRT. Nem is keveset. Ami másutt ingyen van, az itt csak kemény eurók lecsengetése után látogatható. Dóm 6 euró, torony 8, keresztelő kápolna megint minimum 6, egy másik katedrális megint ennyi és így tovább. Még a szállás árakba is be van iktatva egy extra összeg, ami a városnak megy (bár ez magyaroknak nem olyan szokatlan a hazai idegenforgalmi adó után). Firenze leghíresebb múzeumába, az Ufficibe is csak borsos áron és hónapokkal előre foglalva lehet sorbaállás nélkül bejutni, nekünk idő híján kimaradt ez a félnapos kultúrbeöntés. Cserébe a város tényleg fantasztikus, minden sarkon egy kis csoda várja az embert, és nagyszerűen el lehet nézelődni az utcákon tereken is, nem muszáj mindenhova bemenni.

Az agyonfotózott Ponte Vecchio inkább kívülről látványos

Egy elfuserált kép a dóm homlokzatáról

A 4. napon átvonultunk Toscana Manhattanjeként aposztrofált Sangimignanoba, egy kőtornyokkal tűzdelt kis faluba. A totális középkori állapotokat megidéző piciny település turistás mivolta ellenére nagyon rendben van, a hangulat magávalragadó. És még kaja szintjén is tartogat meglepetéseket. Itt van például egy világ aranyérmes fagyizó, olyan különleges ízekkel, mint a levendulás málna, sáfrányos krém, vagy brandis vanília és társai. Aztán az egyik leghangulatosabb, legpöpecebb toscanai vacsoránkat is itt töltöttük a Chiribiriben, egy apró családias hangulatú vendéglőben, ahol nagyon autentikusan adták elő, miről is szólna egy toscanai trattoria. Előételnek balzsamecetes marhanyelv, majd némi ravioli és főételnek vaddisznó, ami Toscanaban egy szimbolikus hozzávaló. Csillagos ötös.

Átalvás után még felmentünk a falu egyetlen látogatható tornyába, ahonnan remek kilátás nyílt... nos mindenre, mert a toszkán falvak alapból mind dombtetőre épülnek, aztán ha az ember még fel megy egy bazinagy toronyba, akkor nem sok minden áll a látvány útjába.

Délután átgurultunk Sienába, ami az ország egyik legjellegzetesebb főtere mellett egy igen komoly katedrálissal és girbe gurba hullámzó utcalabirintussal büszkélkedik. Abszolút karakteres és élhető kis városnak tűnt.

Csicsás, de belül lenyűgöző

Tudják ezek mi a jó!

Kripta

A dóm múzeum homlokzatáról se rossz a kilátás

Egy délutános látogatásunkat egy feledhető vacsorával zártuk, majd a sötétben elvezettünk a borairól híres Montepulcianohoz közeli szállásunkra. A lengyel tulajok által vezetett zimmerfrei berendezése ontotta magából a szocreál 80-as retró hangulatot, ilyet is csak ex-szovjet származású lelkek tudnak bevarázsolni Toscana szívébe. Cserébe viszonylag olcsón laktunk, már a környéken jellemző harmincakárány euró/éjszakás rátákhoz képest.

Másnap tettünk egy körutat az utánozhatatlan toszkán vidéki tájban, melyet épp annyira meghatároz az emberi behatás (smaragdzöldben és sárgán virító földek, ciprus sorok, kastélyok, erődök), mint a természeti adottságok (hullámzó domborzat, erdőfoltok). Pont e két tényező egyedien esztétikus egyensúlya az, ami elragadóvá teszi ezt a környéket. Érdemes benézni a juhsajtjairól híres Pienzába, ami remek kilátást nyújt a fent leírt tájra. Sorra került még San Quirico d'Orca helyes kis falva és néhány természetes hévforrás, melyek közül az egyikben meg is áztattuk magunkat.

Kilátás Pienzából

Igen , itt forgatták a Gladiátor egy jelenetét

Hévforrás, háttérben valami random erőddel

A hévforrás kénjétől bűzölögve este még bevágódtunk egy étterembe San Quiricoban, ami jó áron kínálta a messze földön híres fiorentina marha steaket. Ezek a faszénen grillezett, jó 4cm vastag, fél kilós, csigolya mellől kikanyarított szeletek minden fakszni és fűszerezés nélkül, a'la natúr kerülnek a tányérra. 6-an 3 kilónyi husit rendeltünk ki, a végén pedig már az életünkért könyörögtünk, mert a tiramisut és panna cottát is példásan készítették a konyhán, így azokból is bedupláztunk. Ez az étel, mármint a fiorentina, csakis a marhahúsról szól, a maga színtiszta formájában. Jó volt, jó volt, de hogy ez lenne a világ legjobb steakje, azt személy szerint kétlem, bár biztos bele lehet nyúlni jobb eresztésekbe is. Ez az étterem saját nevelésű marháit terelte tányérra, ami minden estre elég - hogy is mondjam - kúl.

Másnap délelőtt benéztünk az nevetségesen festői fekvésű Montepulcianoba, de mivel korán voltunk, a borkóstolásból kimaradtunk. Vigasztalásul egy szemkápráztató autóúttal elrobogtunk Saturniához, egy újabb természetes hévforráshoz. Útközben aztán véletlenül belebotlottunk megint egy olyan faluban, ami megint akár egy középkori film díszlete is lehetett volna. Ráadásul olyan fekvése volt mindemellett, hogy az egy külön tanulmányt megért volna. Gyakorlatilag egyfajta völgyzáró gát módjára húzódott két meredek vonulat között, masszív erődítményei és falai pedig nem hagytak kérdést múltban betöltött stratégiai szerepe felől.

Akárhogy is, ezen a kis semmi közepi helyen, ahol még turisták sem voltak nagyon, itt döbbentem rá, hogy a legtöbb ország örömében földhöz verné a seggét, ha legalább egy ilyen látványos, jól megőrzött kis települése lenne. Itt meg ki tudja hány ilyen van, szóval ha Toscanaban bárhol rajzolna az ember egy 30km sugarú kört, abban kb. nagyobb turisztikai potenciál rejlene mint egész Magyarországon. Műemlékekkel teli városok, időgép falvak, változatos táj, hévforrások, tengerpart, remek konyha, itt tényleg minden megtalálható. Irigylésre méltó. Ja és még egy döglött tarajos sült is láttunk az út mellett, amiről kiderült, hogy nem csak az afrikai szavannákon él, hanem itt is. Szóval ezeknek még tarajos süljük is van, ez már tényleg pofátlanság.

Köztes úticélunk, Saturnia az egyik legismertebb hévforrás, itt többszázad magával pancsolhat az ember a természetes mészkőteraszokon, vagy a mókás kukoricaföldek mellett vágtató befolyó részen akár. A víz kellemes harmincvalahány fokos, és az előbb említett csatornaszerű részeken még természetes hidromasszázsként is szolgál az erős sodrás, csak győzzünk kapaszkodni a keresztbe feszített kötelekbe és a gatyánkba.

Innen kéngőzzel telített automobiljainkkal a tenger felé  törtünk, ahol a létező legolcsóbb kempingben szálltunk meg. Még a meleg zuhany is zsetonnal működött, már ha az ember el akarta kerülni minibungalónk mosdóját, aminek egy négyzetméterén osztozott a vécé, bidé, zuhanyzó és mosdótál, minden nemű tér- és szintbeli elválasztás nélkül... mókás.
Vacsorára még benéztünk a viszonylag közeli Monte Argentarioba, bár a sötétben sokat nem láttunk belőle. A kikötőben beültünk egy olyan helyre, amit én személy szerint első pillantásra messziről kerültem volna, de végül olyan korrekt tengeri kaját pakoltak elénk, hogy csak elismerően hümmöghettünk. Az estzáró fagyi után már csak arra volt erőnk, hogy magunkra húzzuk a takarót és aludjunk ahogy csak tudunk, mert másnap ismét csomagolás és a hosszadalmas hazaút várt ránk.

A rend kedvéért azért még útba ejtettük Pisat, hogy a szakadó esőben egy fotó erejéig kifújjuk magunkat a több száz km-es hazakocsizás előtt illetve közben. A Campo dei Miracoli tényleg megismételhetetlen épületegyüttes, de ennyi városnézés után nekünk már se kedvünk, se eurónk nem maradt hogy minden egyes épületbe benézzünk. Pláne nem a toronyba, amit szemérmetlen 15 euroért kínáltak ráadásul órákkal vagy napokkal későbbi időpontra, már nem is emlékszem. Pisa - pipa.

Akárhogy is, ideje volt hazamenni. A toscanai utazásnak véget ért. Csakhogy a hazamenés érzete Isprába érve sem múlt el... április vége volt ekkor, és egy újabb hazaút időpontja úszott be gondolataimba. Május végén lejár szerződésem, s ez bizony olaszországi kalandjaim végét jelentette. Ideje volt lezárni, elvarrni mindent a melóban is, az utolsó hetek pedig pik-pakk elmentek mindenféle tervezgetéssel, rendezkedéssel, költözéssel, pakolással.


Aztán az utolsó pillanatig még ott bujkáltak az ismeretlenek az egyenletben, de végül csak összeállt  a kép: kiderült, nem sokáig kell majd otthon malmozzak, mert egy elég izgalmas lehetőség tárult elém, június közepi kezdéssel. Így van az, hogy most Izlandról, a semmi kellős közepéről írok. Najó internet az azért van, mert errefelé az mindenütt van...


Zavaros? Najó akkor dióhéjban... 


Tehát valamikor május első felében jött egy füles, hogy lehet menni önkéntesnek Izlandra, egy nemzetipark-szerűség közepén megbújó turista központba. És ez azért jó, mert a hely gyönyörű, adnak szállás, kosztot, zsebpénzt és közben lehet folytatni az álláskeresést. Nem mellesleg kis spanyol barátnémmal is így tudjuk a legegyszerűbben közösen tölteni a nyarat. Na erről aztán ment a huzavona, hogy sikerül,  nem sikerül, lesz, nem lesz, aztán épp a szerződéslejáratom másnapján jött a megerősítés, hogy zöld az út. Nosza repjegy foglalás, csomagolás. A tervezettől így jó egy héttel korábban mentem haza, hogy legyen némi időm otthon  is, csak hogy családdal barátokkal gyors köszöntőt és egyben búcsúztatót is tarthassak.


Június 18-án délben repülőre szálltam, lezuhantam Londonban, ahol volt egy fél napom várost nézni, majd másnap hajnalban átdobott a röpzaj Rejkyavíkba, ahol szintén fél nap városnézés után egy terepbusz segedelmével, folyókon és sziklás salakutakon keresztülhajtva este 8-ra (32 óra utazás után) végre megérkeztem a Þórsmörk (ejtsd: szórsmörk) hegyvonulathoz, a Húsadalur völgybe, ahol az elkövetkező 3 hónapot fogom tölteni. Az itteni Volcano Huts nevezetű üdülő és turista központban teszek veszek majd, közben meg álláskeresés és túrázgatás is lesz a szabadidőben.

A blog tovább fog élni, de valószínűleg némileg redukált formában, inkább majd a képekre hagyatkozom, hadd beszéljenek azok helyettem. Elvégre itt sok minden más nincs, mint a napi munka és közben némi túrázgatás a fantasztikus tájban, amit igyekszem minél jobban megörökíteni. A következő bejelentkezésig tehát maradok tisztelettel:


Bandi