Újra itt. Szóval.
Van itt egy túraútvonal, ami a vendégek jó felét szállítja hozzánk. Az út neve Laugavegur, Landmannalaugar vulkanikus felföldjéről indul, és ~55km kígyózás után itt, Thorsmörkben végződik. Eszméletlen mennyiségű hazai és külföldi túrázót vonz ez a vándorút, így mi sem hagyhattuk ki. Első szabadnapjainkat tehát a Laugavegur (ejts lőgörvég - így máris viccesebb a cím ugye) megjárásával töltöttük.
A megjárás itt több értelemben is igaz, mivel elég pocsék időt fogtunk ki, holott szinte bármikor mehettünk volna. De az idő szorít, nem leszünk itt öröké, így 17-re időzítettük a 4 napos vándorlást. Persze az időtartamot mindenki maga szabja, van aki 2 nap alatt rohan végig, a gyökér kiborg szupermaratonosok pedig 4 óra 20 perc alá szorították be ezt a hegyekkel, folyókkal tele tűzdelt menetelést... mi nem akartunk rohanni meg korán kelni, így a sztenderd 12-12-16-16km beosztást választottuk, ami ilyen fos időben bőven elég is volt. Minden etap végén egy táborhely várja az embert, ahol sátorban vagy ha eleget fizet, kényelmes faházban töltheti el a hideg éjszakát. Nade elég a sóderből, induljunk is neki.
Landmannalaugar - Hrafntinnusker
Szépen ejtve landmanalöhr, szabadfordításban kb annyit tesz, parasztfürdő. Az itt található vulkanikus hévforrások nem gyerekfürdetők, simán lehetne bennük újházi tyúklevest főzni, de itt a szerencse folytán egy hideg forrással elegyedve kitűnő természetes fürdőhely alakult ki. Ide jártak hát anno a megfáradt birkapásztorok zacsit áztatni a nagy terelések idején. Ma már csak francia, német, miegyéb turisták ezrei jönnek ide, meg azért egy-két bari is maradt mutatóban.
Meg ami maradt még, azok persze maguk a színpompás riolithegyek. Narancs, vörös és zöldeskék színek keverednek a hegyvölgyeken, ez látvány határozza meg az első napi szakasz elejét. Persze geológusok a túraútvonal teljes hosszán a gatyájukban turkálnának a gyönyörtől, de ez a rész még laikusok számára is látványos földtani lecke.
Feljebb haladva a túra legmagasabb pontja, a kiejthetetlen nevű Hrafntinnusker tábor felé, megérkeznek az első hófoltok és velük a sötét bazalt és palagonit hegyek. A fekete-fehér tájat feltörő gőzszlopok és a csermelyek mentén kúszó neonzöld mohapárnák törik csak meg. Az ösvény mentén esőben csillogó indigófekete obszidián szilánkok hevernek - mintha az éjszakai égbolt lezuhant darabjai közt járna az ember.
Délután 5-kor sikerült elszakadnunk a hévfürdőtől, így jó adag fel le hullámzás és nettó 460m emelkedés után este 10re értünk az első táborba. A látótávolság pocsék, az eső kitartóan szemerkélt, az éjszaka hideg volt, de így is csodaszép szakasz volt a hátunk mögött.
Hrafntinnusker - Álftavatn
Másnap délután kettő körül sikerült összeszedni magunkat, és megindultunk a következő tábor felé. Innen már csak lefelé kell menni, ha az egyes napi nettó magasságot nézi az ember, de az állandó meredek fel-le hullámzások azért így is adnak elég munkát a lábaknak, pláne 20kg csomaggal a háton. Mindemellett eszméletlen fos idő kísért végig a második napon, durva eső és szél tépázott, a látótávolság szintén csapnivaló volt, így a morál is a békasegge alatt volt. Azért a pillanatnyi felhőlukakon átsejlő tájból nyugtáztuk, hogy továbbra is gyönyörű helyen járunk, csak épp a fele nem látszik ki a tejfölből.
Ezek után annál hatásosabb katarzis volt, amikor a vulkanikus hegyi sivárságból a kb. 700m-es felhőréteg alá ereszkedve egyszercsak elénk tárult Álftavatn zöld völgye hidegen csillogó tavakkal és kanyargó folyókígyókkal.
A látvány persze kissé becsapós, hisz a nagy zöldség itt csupán hegyekre felkúszó szívós moharéteget illetve jobb esetben üde gyepet jelent, de nem fákat. Akárhogy is, számomra ez volt a kirándulás egyik legmegmozdítóbb pillanata. És maga a tó mellett fekvő táborhely is vitathatatlanul a legszebb fekvésű mind közül. Az odajutáshoz viszont meg kellett ejteni az első komolyabb folyóátkelést. Cipő le, gatya fel, irány a hideg víz. Sikeresen átkelünk, nem olyan vészes ez... de lábszárítás-bakancshúzás közben tanúi lehettünk, ahogy egy német lánycsport először sikeresen folyóba baszta egyik túrabotját (megpróbálták átpasszolni társuknak a túloldalra) majd ezek után az egyik íkúfájter egyed vietnámi papucsban caplatott bele a köves folyómederbe. A kéteurós lábbeli persze mindenre alkalmas csak erre nem, gyakorlatilag többet árt, mint használ, így hősnőnk a térdig érő erős sodrásban némi necces botladozás és csúszkálás után sírógörcsbe torzult arccal rogyott le a túlpartra érve. Nagy zsákkal a háton azért ennél több józan ész kell, még ilyen mérsékelten húzós átkeléskor is. Tulajdonképpen ez volt a legkisebb folyó az összes közül.
Az átkelést ugyan megúsztuk szárazon, viszont pusztán a gyaloglással is sikerült bőrig áznunk. A bakancsok a nap felénél megadták magukat a folyamatos esőnek, a nadrágom a külső esőnadrág alatt saját izzadtságom miatt vált tocsogóssá. Ugyanez a felső ruházatnál, az eső nem érte, de az izzadtság bennrekedt a poncsó alatt. Sakk-matt. Egy órán át szárogattuk a dolgainkat a házikó gáz hősugárzója mellett.
Álftavatn - Emstrur
Mivel valamelyest korábban sikerült befutnunk, a másnapi kelés is egy fokkal emberibb időben sikerült, fél egy tájban már úton is voltunk Emstrur felé. Sietni nincs értelme, az idő nem kedvez a kitérőknek vagy minitúráknak, így a táborba beérve amúgy se lenne túl sok dolga az embernek. Esni legalább már sokkal kevesebbet esett, tegnaphoz képest merem mondani, jó idő volt.
A zöldellő völgyekből két dermesztően hideg folyóátkeléssel egyszer csak végtelen fekete homoksivatagban találtuk magunkat. Hosszú kilométereken át nem lehetett látni mást, csak a fehér fátyolvirág csokrokkal tarkított bazaltszínű síkságot, melyet semmiből előtörő mohás hegykúpok szegélyeztek. Ismét egy karakteres szakasz, ahol kivételesen gyors volt a haladás, mert a terep teljesen sík.
6 óra gyaloglás után értünk a táborba, meg is kaptuk a friss rémhírt, miszerint 2 nap múlva az évszázad vihara tör Izlandra. Még szerencse, hogy addigra otthon leszünk. Elmondom, hogy a szombati égszakadásból aztán nem lett túl sok minden, legalábbis nálunk semmi különöset nem produkált, de Landmannalaugarnél állítólag elfújt pár sátrat a szélvihar.
Emstrur - Thórsmörk/Húsadalur
Utolsó napunkat kezdtük meg Emstrurből. Az idő relatíve tiszta volt, csak délután kaptunk némi vizet felülről. Utunk tomboló gleccserfolyók és az általuk vájt szurdokok, kanyonok felett vezetett, majd lassan előtűntek a távolban Thórsmörk immár ismerős vonulatai. A kopár, barnás gyeppel borított lankákat fokozatosan magunk mögött hagytuk, és már csak a Markarfljót, az utolsó és egyben legnagyobb folyó átevickélése választott el minket a dús erdőkkel zöldellő "hazai" hegyektől.
Vacsora idő tájban estünk be a "munkahelyre", a társaság ("kollégáink") pedig pezsgővel fogadott minket - ez a fogadtatás, na meg a meleg vacsora mondhatom, nagyon jól esett. Szép befejezése volt ez ennek az egyébként is szimbolikus erejű túrának.
Csak ismételni tudom magam: ez több, mint puszta kutyagolás. A napról napra változó tájak olyan dinamikát és - urambocsá' - üzenetet kölcsönöznek ennek az útvonalnak, amit még erős rendezői vénával is nehéz lenne reprodukálni. Ahogy elindul az ember egy földöntúli, tűz-szülte, pokoli szépségű tájról, átvág a havas hegycsúcsok és kihunyt tűzhányók, fújtató kénes gőzoszlopok között, majd leér a tavakkal és zöld gyeptakaróval borította völgyekbe, ahonnan ismét kilátástalan sötét homoksivatagba kerül, de tovább törve átvág a folyó marta földeken, kopár dombokon, és zord távoli gleccserek figyelő tekintete előtt halad el, hogy végre - indulása óta először - üde erdei édenben fejezze be zarándoklatát.
Pocsék idő ide vagy oda, igazi nagybetűs Élmény ez, amit csak itt, Izlandon lehet átélni. Mondat vége, pont.
Van itt egy túraútvonal, ami a vendégek jó felét szállítja hozzánk. Az út neve Laugavegur, Landmannalaugar vulkanikus felföldjéről indul, és ~55km kígyózás után itt, Thorsmörkben végződik. Eszméletlen mennyiségű hazai és külföldi túrázót vonz ez a vándorút, így mi sem hagyhattuk ki. Első szabadnapjainkat tehát a Laugavegur (ejts lőgörvég - így máris viccesebb a cím ugye) megjárásával töltöttük.
A megjárás itt több értelemben is igaz, mivel elég pocsék időt fogtunk ki, holott szinte bármikor mehettünk volna. De az idő szorít, nem leszünk itt öröké, így 17-re időzítettük a 4 napos vándorlást. Persze az időtartamot mindenki maga szabja, van aki 2 nap alatt rohan végig, a gyökér kiborg szupermaratonosok pedig 4 óra 20 perc alá szorították be ezt a hegyekkel, folyókkal tele tűzdelt menetelést... mi nem akartunk rohanni meg korán kelni, így a sztenderd 12-12-16-16km beosztást választottuk, ami ilyen fos időben bőven elég is volt. Minden etap végén egy táborhely várja az embert, ahol sátorban vagy ha eleget fizet, kényelmes faházban töltheti el a hideg éjszakát. Nade elég a sóderből, induljunk is neki.
Landmannalaugar - Hrafntinnusker
Szépen ejtve landmanalöhr, szabadfordításban kb annyit tesz, parasztfürdő. Az itt található vulkanikus hévforrások nem gyerekfürdetők, simán lehetne bennük újházi tyúklevest főzni, de itt a szerencse folytán egy hideg forrással elegyedve kitűnő természetes fürdőhely alakult ki. Ide jártak hát anno a megfáradt birkapásztorok zacsit áztatni a nagy terelések idején. Ma már csak francia, német, miegyéb turisták ezrei jönnek ide, meg azért egy-két bari is maradt mutatóban.
 |
| A barikat inkább a legelni való vonzza |
Meg ami maradt még, azok persze maguk a színpompás riolithegyek. Narancs, vörös és zöldeskék színek keverednek a hegyvölgyeken, ez látvány határozza meg az első napi szakasz elejét. Persze geológusok a túraútvonal teljes hosszán a gatyájukban turkálnának a gyönyörtől, de ez a rész még laikusok számára is látványos földtani lecke.
Feljebb haladva a túra legmagasabb pontja, a kiejthetetlen nevű Hrafntinnusker tábor felé, megérkeznek az első hófoltok és velük a sötét bazalt és palagonit hegyek. A fekete-fehér tájat feltörő gőzszlopok és a csermelyek mentén kúszó neonzöld mohapárnák törik csak meg. Az ösvény mentén esőben csillogó indigófekete obszidián szilánkok hevernek - mintha az éjszakai égbolt lezuhant darabjai közt járna az ember.
 |
| Innen csak pár lépés a tábor |
Délután 5-kor sikerült elszakadnunk a hévfürdőtől, így jó adag fel le hullámzás és nettó 460m emelkedés után este 10re értünk az első táborba. A látótávolság pocsék, az eső kitartóan szemerkélt, az éjszaka hideg volt, de így is csodaszép szakasz volt a hátunk mögött.
Hrafntinnusker - Álftavatn
Másnap délután kettő körül sikerült összeszedni magunkat, és megindultunk a következő tábor felé. Innen már csak lefelé kell menni, ha az egyes napi nettó magasságot nézi az ember, de az állandó meredek fel-le hullámzások azért így is adnak elég munkát a lábaknak, pláne 20kg csomaggal a háton. Mindemellett eszméletlen fos idő kísért végig a második napon, durva eső és szél tépázott, a látótávolság szintén csapnivaló volt, így a morál is a békasegge alatt volt. Azért a pillanatnyi felhőlukakon átsejlő tájból nyugtáztuk, hogy továbbra is gyönyörű helyen járunk, csak épp a fele nem látszik ki a tejfölből.
 |
| Randa, sikamlós szakasz volt ez, az eső meg csak esik, esik és esik |
Ezek után annál hatásosabb katarzis volt, amikor a vulkanikus hegyi sivárságból a kb. 700m-es felhőréteg alá ereszkedve egyszercsak elénk tárult Álftavatn zöld völgye hidegen csillogó tavakkal és kanyargó folyókígyókkal.
 |
| Végre a felhők alá értünk! |
A látvány persze kissé becsapós, hisz a nagy zöldség itt csupán hegyekre felkúszó szívós moharéteget illetve jobb esetben üde gyepet jelent, de nem fákat. Akárhogy is, számomra ez volt a kirándulás egyik legmegmozdítóbb pillanata. És maga a tó mellett fekvő táborhely is vitathatatlanul a legszebb fekvésű mind közül. Az odajutáshoz viszont meg kellett ejteni az első komolyabb folyóátkelést. Cipő le, gatya fel, irány a hideg víz. Sikeresen átkelünk, nem olyan vészes ez... de lábszárítás-bakancshúzás közben tanúi lehettünk, ahogy egy német lánycsport először sikeresen folyóba baszta egyik túrabotját (megpróbálták átpasszolni társuknak a túloldalra) majd ezek után az egyik íkúfájter egyed vietnámi papucsban caplatott bele a köves folyómederbe. A kéteurós lábbeli persze mindenre alkalmas csak erre nem, gyakorlatilag többet árt, mint használ, így hősnőnk a térdig érő erős sodrásban némi necces botladozás és csúszkálás után sírógörcsbe torzult arccal rogyott le a túlpartra érve. Nagy zsákkal a háton azért ennél több józan ész kell, még ilyen mérsékelten húzós átkeléskor is. Tulajdonképpen ez volt a legkisebb folyó az összes közül.
Az átkelést ugyan megúsztuk szárazon, viszont pusztán a gyaloglással is sikerült bőrig áznunk. A bakancsok a nap felénél megadták magukat a folyamatos esőnek, a nadrágom a külső esőnadrág alatt saját izzadtságom miatt vált tocsogóssá. Ugyanez a felső ruházatnál, az eső nem érte, de az izzadtság bennrekedt a poncsó alatt. Sakk-matt. Egy órán át szárogattuk a dolgainkat a házikó gáz hősugárzója mellett.
Álftavatn - Emstrur
Mivel valamelyest korábban sikerült befutnunk, a másnapi kelés is egy fokkal emberibb időben sikerült, fél egy tájban már úton is voltunk Emstrur felé. Sietni nincs értelme, az idő nem kedvez a kitérőknek vagy minitúráknak, így a táborba beérve amúgy se lenne túl sok dolga az embernek. Esni legalább már sokkal kevesebbet esett, tegnaphoz képest merem mondani, jó idő volt.
 |
| Gyapott sás |
 |
| Pázsitszegfű |
 |
| Itt szerencsére híd is volt... |
 |
| Egy kistermetű füzike |
A zöldellő völgyekből két dermesztően hideg folyóátkeléssel egyszer csak végtelen fekete homoksivatagban találtuk magunkat. Hosszú kilométereken át nem lehetett látni mást, csak a fehér fátyolvirág csokrokkal tarkított bazaltszínű síkságot, melyet semmiből előtörő mohás hegykúpok szegélyeztek. Ismét egy karakteres szakasz, ahol kivételesen gyors volt a haladás, mert a terep teljesen sík.
 |
| Egyetlen folyó töri meg a sivatagot, de az is vadon belevágja magát az alapkőzetbe |
6 óra gyaloglás után értünk a táborba, meg is kaptuk a friss rémhírt, miszerint 2 nap múlva az évszázad vihara tör Izlandra. Még szerencse, hogy addigra otthon leszünk. Elmondom, hogy a szombati égszakadásból aztán nem lett túl sok minden, legalábbis nálunk semmi különöset nem produkált, de Landmannalaugarnél állítólag elfújt pár sátrat a szélvihar.
Emstrur - Thórsmörk/Húsadalur
Utolsó napunkat kezdtük meg Emstrurből. Az idő relatíve tiszta volt, csak délután kaptunk némi vizet felülről. Utunk tomboló gleccserfolyók és az általuk vájt szurdokok, kanyonok felett vezetett, majd lassan előtűntek a távolban Thórsmörk immár ismerős vonulatai. A kopár, barnás gyeppel borított lankákat fokozatosan magunk mögött hagytuk, és már csak a Markarfljót, az utolsó és egyben legnagyobb folyó átevickélése választott el minket a dús erdőkkel zöldellő "hazai" hegyektől.
 |
| Az óriási Myrdalsjökull egyik gleccserága |
 |
| Kopár vidék, kanyonok, de balra már előtűnik Thórsmörk zöldje |
 |
| A Thorsmörk vonulat északról nézve |
 |
| Megint ezek a fránya mély felhők. A Rjúpnafel alig több, mint 800m magas, mégis csúnyán beveri a fejét. |
 |
| Az Eyjafjallajökull és Thórsmörk "dzsungele" figyeli utolsó folyóátkelésünket |
Vacsora idő tájban estünk be a "munkahelyre", a társaság ("kollégáink") pedig pezsgővel fogadott minket - ez a fogadtatás, na meg a meleg vacsora mondhatom, nagyon jól esett. Szép befejezése volt ez ennek az egyébként is szimbolikus erejű túrának.
Csak ismételni tudom magam: ez több, mint puszta kutyagolás. A napról napra változó tájak olyan dinamikát és - urambocsá' - üzenetet kölcsönöznek ennek az útvonalnak, amit még erős rendezői vénával is nehéz lenne reprodukálni. Ahogy elindul az ember egy földöntúli, tűz-szülte, pokoli szépségű tájról, átvág a havas hegycsúcsok és kihunyt tűzhányók, fújtató kénes gőzoszlopok között, majd leér a tavakkal és zöld gyeptakaróval borította völgyekbe, ahonnan ismét kilátástalan sötét homoksivatagba kerül, de tovább törve átvág a folyó marta földeken, kopár dombokon, és zord távoli gleccserek figyelő tekintete előtt halad el, hogy végre - indulása óta először - üde erdei édenben fejezze be zarándoklatát.
Pocsék idő ide vagy oda, igazi nagybetűs Élmény ez, amit csak itt, Izlandon lehet átélni. Mondat vége, pont.
