No akkor folytatandó a lezárás lezárását, ugorjunk is izlandi kalandjaim utolsó heteire.
Mint említettem, olaszországi JRC-s komák jöttek látogatóba, félreértések elkerülése végett azt azért tisztázzuk, egyikük sem olasz. Britt-német-kanadai-belga-spanyol-magyar vegyescsapatunk bő egy hetes kéjutazásra indult a szigeten keresztül-kasul. A túra szervezettségét mi sem szemlélteti jobban, minthogy egy árva szobafoglalásunk nem volt, a látogatás pedig az Izlandi utószezon zárása utáni hétre került... persze sátorral készültünk, de megannyi kaland származott naivitásunkból, lásd később.
Autót ismét a főnökök egyike tudott szervezni, ezúttal valami hátsóajtós, haveros, félig hivatalos autóbérlés formájában. Az autó egy leharcolt tört-fehér (a két jelző külön-külön is igaz) őskövület Nissan Terrano terepjáró volt, talán a létező legocsmányabb pofájú gépjármű evör... de legalább olcsón adták és tagadhatatlanul tágas a bódé.
Az átvételkori körbevizslatás közben előkerült a hátsó padsor alól a kötelező jellegű gazdátlan fekete csipketanga, továbbá informáltak, hogy az index nem működik, a szélvédőn pedig kezdődő repedések cikáztak vidáman.
De legalább olcsón adták és tagadhatatlanul tágas a bódé.
6 ember, az összes sátras-túrás csomag illetve félheti alkoholellátmány kellett hogy beférjen. A tetrisen edződött bepakolóknak is jelentős kihívás volt mindezt bepasszírozni ebbe az autógyártás boldogabb időit idéző szögletes könnycseppjébe.
Nosza indulás, felhördül az ismeretlen paraméterekkel bíró benzines aggregát, indul a roadtrip. Első megállónk Thingvellir, egy természeti terület, ahol csodás kilátás közepette figyelhető meg az Európai és Amerikai kontinentális lemezek találkozása. Kalandvágyóbbak még le is merülhetnek a tavak mélyére, hogy konkrétan a lemezek közti hasadékban úszkáljanak. Na mi ebből gyakorlatilag semmit nem láttunk. Az off-szezon egyik hozadékaként minősíthetetlen idő fogadott minket. Esett, fújt, ködlött, hideglett. Ilyen időben nem csoda, hogy nem sok fénykép készült az első napokról.
Még szerencse, hogy soron következő állomásunk nem igényelt különösebb látótávolságot. A Geysir nevű gejzír valaha 70-120m magasra lőtt, ez volt a világ egyik legmagasabb vízkitörése. Ám manapság már nem igen aktívkodik, helyette a közeli kistestvére szórakoztatja a turistákat pár percenkénti 30m-es vízágyúzgatásokkal.
Aynapi utolsó állomásunk a Gullfoss, az arany vízesés, az ország egyik legnagyobb és legszebb vízesése. A Niagara mellől érkezett kanadai srác elmondása szerint a Niagara kanyarban sincs látványilag ehhez képest, bár nagy részt azért is, mert totál be van építve indián kaszinókkal és nászutas hotelekkel. Ez itt pedig a természet színtiszta, érintetlen, gatyarepesztő erődemonstrációja.
Késeledett, kezdtünk kifutni a világosságból, táborhelyet pedig csak nagyobb távolságra mutatott a térkép. Végül némi kilincseléssel eligazítottak minket egy korrekt kis farm-hostelez, ahol boldogan fizettük ki az egy éjszakáért járó közepesen borsos díjat - fenének sem volt kedve sötétben, esőben, szélbe sátrat állítani.
Másnap nekivágtunk átszelni az izlandi felföldeket. Az út itt durva salakos-köves "vájattá" degradálódott jó 100km-en át átlag sebesség 30. Csak egy megállóra tellett időnkből és kitartásunkból, az időjárás továbbra is borzalmas volt, orkán szél, eső és köd. Megállónk elvileg csodás szépségű hely volt, Landmannalaugarhoz hasonló színes riolit hegyekkel és kénpatakokkal, de ebből csak foltokban láttunk valamit, ha épp kitisztult a köd egy pillanatra. Szerencsére ezt a hideg, kámpicsorító napot egy igazán remek helyen zártuk. Hveravellir a gőzfújó fumarolákkal tarkított holdbéli tájkép mellett első osztályú természetes hévforrásokkal kompenzált minket, így ismét röhögve fizettük ki a hálótermes szállást. Cafatossá áztattuk magunkat este is, reggel is.
A harmadik napon végre kijutottunk a borzalmas felföldi utakról és terepgumijaink ismét surrogó csókokkal illethették a drága anya-aszfaltot. Máris gyorsabban haladtunk, igaz a Terrano nem egy táltos paripa, hatunkkal és csomagjainkkal a megengedett 90 helyett inkább a 80 esik jól neki. Sebaj, legalább olcsón adták és nagy a bódé.
A tisztuló, kedvesen naposba átcsapó időben végigcikáztunk a partok mentén, átvágtunk Izland "északi fővárosán", a 18ezres Akureyri-n, majd ismét bajba kerültünk szállás ügyileg. Addig tököltünk válogattunk, eltévedtünk a kempingek közt, míg nem ismét sötétedni kezdett, és már vizslatni kezdtük az út mellett, hol fogjuk átvészelni az éjszakát. Végre megtaláltuk, pontosan hova is gondolta térképünk rajzolója származtatni az ormótlan táborhely szimbólumot, de mire beértünk a mellékúton az ominózus pontig, egy kis tábla fogadott minket, hogy a vendégház szeptember 1-én zárt. Szeptember 2-a volt. Ugye, az utó-utó szezon....
A vendégház kivilágítva, ajtók nyitva, víz, áram megy, wifi működik - senki sehol. Hátul egy óriási hodály, egy pajtából kialakított, pesti romkocsmákat idéző konyha-étkező és bulihelység székekkel, asztalokkal, mosdókkal. Még mindig sehol senki. Márpedig itt mi letáborozunk, mert ez kurvajó. De nem mer jön a tulaj baltával és szétcsap. De nem jön, jó lesz, nyugi. De mert jön és ránk uszítja a birkákat. Végül addig addig csilingeltünk, kilincseltünk a környező házaknál, míg nem előkerült egy mami - balta nélkül - akivel megegyeztünk, hogy akkor mi itt letáboroznánk. Ár? 1000Kr. Na jólvan ez így tök szabvány kemping ár, akkor tranzaktáljunk. 6 ember, 6000, tessék ni. Na neeem, nem, csak 1000, összesen, visszanyomja a kezembe az ötezrest. Nézek rá kerek szemekkel. Fogja a 2000Ft-nyi koronát és jó éjszakát kíván. Ez tuti meg fog minket baltázni.
MP3 lejátszó óriás sztereóra rádug, zene indul, konyha begyújt. Áldottuk a barom szerencsénket. Sátrakat már fel sem vertük, csak bezsákoztunk a beltérbe - nagyon hideg volt már kint, de még így bent is el kélt a dupla hálózsák
Nyomás tovább, a Myvatn vulkanikus tó térség közel van, de látnivalói kitesznek egy egész napot. Sajnos az idő ismét beszart, sok mindenről lemaradtunk a köd miatt, pedig még egy böhöm robbanási kráterre is felnyargaltunk, hátha látunk valamit. Nagy bölcsesség, Izlandra leginkább tiszta időben érdemes menni, mert rossz látótávolság mellett az élmények feléről lemarad az ember. Itt nem igen van kultúrprogram, hogy na majd esőben múzeum, vagy esernyős városnézés. Itt a természeti táj páratlan látványa az, amit látni kell, ehhez viszont az időjárásnak is asszisztálni illik. Sebaj azért voltak itt is esőmenő alternatívák: egy tektonikus törésvonal földalatti barlangjában hévforráztuk magunkat a 41 fokos vízben. Utána egy kis vulkanikus iszapbugyborék és szolfatára nézés, majd krátertó kipipálása. Kocsiba be, indulhat a napi szálláskeresési rituálé.
Nem tanultunk. Az elmúlt nyolc év.. izé 3 nap mintha meg sem törté volna, elhajtunk a környékbeli első és nagyon kézenfekvő táborhely mellett, mondván van még időnk. Kétes megbízhatóságú térképünk jelöl egy vész-menedékházat valahol az út mellett, ott kötünk ki a szürkület és a semmi lávaömléses szürke mezejének közepén. A ház egy néhai templom vagy pásztor lak lehetett, 3 emeletes ággyal, székkel asztallal kályhával - mintha nekünk találták volna ki. A maradék fénynél még épp van időnk kipakolni, és beüzemelni (majd kisvártatva végleg elkúrni) az olajkályhát, megy minden, mint a karikacsapás, ismét eszeveszett szerencsénk van a szállással. Csak vízből vagyunk kissé megszorulva... én már kezdtem is építeni az ad-hoc esővíz gyűjtő rendszert, de a csajok inkább továbbvezettek a következő település-szerűségig, ahol kunyiztak egy kis aquát.
Vidáman eliszogattuk, kártyáztuk az estét, de azt azért hozzátenném, hogy egy ilyen helyen a szurok sötétben kimenni a házból... a lávamező közepére brunyálni... ahol csak a vad szél fütyülését hallod... a síri csendben... ahol semmi nem él és nem mozog... csak a Nissan Terrano halovány körvonalait véled felfedezni, ahogy figyel ott lent csendben a benyomott ábrázatával (de legalább olcsón adták és nagy a bódé)... és totál kiszolgáltatottnak érzed magad... hogy mikor jön hátulról egy megtévelyedett izlandi baltás... azért nem kicsit félelmetes. Ment is a paráztatás lefekvés előtt, hogy majd mindjárt jönnek a kistündérek és szétboncolnak mindenkit.
De persze aludtunk mint a zsák, és másnap mindenki élve és boncolatlanul ébredt. Hanem valami nagzon furcsa volt. Valami nagyon megváltozott a környezetünkben míg aludtunk... Bazmeg behavazódtunk! Az éjjeli csapadék kérem kristályos fehérlő hó volt, a táj egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Instant tél.
Másnap egy mérsékelten érdekfeszítő madár-rezervátumi látogatást tettünk a fjord bejáratánál. Itt található egy kis farm szerűség is, ahol mellesleg a minket managelő önkéntes-szervező-szervezet is állandó jelleggel állomásoztat pár jóembert. A vicc az, hogy ide is jelentkeztünk önkéntesnek ám annak idején, de végül ugye Thorsmörknél kötöttünk ki. Ez a hely is ígéretesnek tűnt, vélhetően egy rakás mókás ház és farm körüli munka lett volna itt osztályrészünk. Majd legközelebb, hahaha.
Napunk szikrázó idővel kezdődött, minden percét élveztük. Jó volt amíg tartott. Mire a déli partok felé vettük az irányt, már meg is jött a következő adag fosidő. Épp egy hegyi kanyargóson kezdtünk navigálni, amikor a látótávolság lecsökkent arra a szintre, amit a tejes bögrébe mártott babapiskóta élhet meg Pistike reggelije közben. Kb 20km/h-val faltuk a kanyarulatokat, így is lehagytunk egy kollégát, aki jobbnak látta 10-el menni. Leérve a hegyről a déli partoknál találtuk magunkat, itt már csak a tenger felől érkező szelek okoztak izgalmakat. Ahogy egy árokba fordult elhagyott Vitara mellett haladunk el, felötlik bennünk, hogy ez a kartondoboz formájú kocsi is bizony tudna kapni pofonokat a széltől. De legalább olcsón adták és nagy a bódé. Faszt. Ahogy ezen morfondírozunk, pont belehajtottunk egy spontán homokviharba. A part felől egyszer csak záporozó homok és törmelék kezdte verni a kocsi oldalát, eszméletlen robaj mellett. A fényezés miatt annyira nem aggódtunk, de a szélvédőn valószínűleg újabb repedés jelent meg. Sebaj túléltük, ebben az időben azonban ismét kizárt a sátrazás, egy bungalóban vásárolunk menedéket Höfn városkájában. Ismét derűsen elkártyázgattunk, miközben orkános széllökések ringatták a kunyhót teljes szerkezetét.
Reggel - láss csodát - ismét tiszta napra ébredünk. Meg sem állunk a híres Jökullsarlonig, a Vatnajökull óriásgleccser legnagyobb és legszebb gleccserlagúnájáig. Nagyon spéci hely ez, a rideg kék vízen ringó jégtáblák és mini jéghegyek látványa teljesen új világ. A jégszilánkok a gleccser lábától lassan a tenger felé hajóznak, ahol aztán a parti fekete homokon kötnek i előbb utóbb. Fanki hely.
A napi programba még pár gleccser és némi túrázás is belefért a jó hírű Skaftafell nemzeti parkban. Igaz nem sok időnk volt felfedezni a környéket, de az őszintét megmondva Thorsmörk, ahol ugye mi nap mint nap dolgoztunk, ennél menőbb túrahely. Igaz, nincsenek ilyen szép gleccser csápjaink, de van helyette sok más...
Sátrakban töltjük az estét, és fejben már utazunk - a következő nap végére már vissza fogunk érni Thorsmörkbe.
De még egy feladatunk volt a nagy hazatérés előtt. Mert ez a társaság AZ a társaság, akikkel annyiszor ejtettünk őrültebbnél őrültebb fürdéseket extrémebbnél extrémebb körülmények között még "olaszban". Volt ott hegyi tó, hegyi patak, februári havazásban 3 fokos vízben fürdés, farsangi fürdés, éjszakai fürdés... de egy valami hiányzott eleddig, és Izland kitűnő terepet szolgáltatott ehhez.
Thorsmörk és a Markarfljót völgyének bejáratát a Seljalandsfoss vízesés őrzi. Tökéletes helyszín egy vízesés fürdésre. A nap lemenni készül, úgyhogy most vagy soha. Gatyára - bikinire vetkőzünk, a turisták egy része tudomást sem vesz a performanszról másik része értetlenkedve figyeli, ahogy a 6-ból 4 ember nagy sivalkodások közepette betéblábol a vízesés permete alá. Nem a fő víztömeg alá állunk, mert hülyék azért nem vagyunk, csak a szélen csapongó pászmákat célozzuk meg. A hatás, mondhatni hideg zuhanyként éri az embert. A fejbúbot ostromló jéghideg víz teljesen elzsibbasztja az agyat, olyan mint amikor jégkrémbe harap az ember, csak épp az egész fej belezsong. Kitűnő érzés, bátran ajánlom mindenkinek. Ja és aki arra tippelt, hogy a gleccserlagúnában mártóztunk meg, hát sajnos nem, ahhoz nyuszik voltunk.
Vízesés pipa, irány "haza" a vadonba. Most van igazán értelme, hogy terepjáróval jöttünk. A buszozással számomra már unalomig ismert útvonalon sokkal mókásabb ezzel a rozoga batárral beharcolni, keresztül hajtva számos kisebb gleccser folyón és patakon, úttalan utakon. Az estét nem tudtuk saját bázisunkon eltölteni, ugyanis a mi táborunk csak monstertruck szintű járgánnyal vagy terepbusszal érhető el az utolsó őrjöngő folyóátkelő miatt. Így a másnapi buszt bevárván a tőszomszédos Basarban verünk sátrat, ingyen, mert hogy kollégák volnánk vagy mifene. Az étkező házból vacsora után kidülöngélve fejlámpáink fényében furcsa csillogásra leszünk figyelmesek. A sátrak a rájuk csapódó vízzel kopogósra, kristályosra fagytak - brutális hideg szállt le a hegyekből naplemente után, percek alatt minden keményre fagyott. Dupla hálózsákkal lehetett csak kibírni, ez már tényleg a sátrazás extrém alsó hőmérsékleti zónája volt.
Másnap reggel nem jutottunk vízhez, mert a vezetékek befagytak az éjjel... Haladtunk tovább, a buszig még egy szurdok látogatásnyi időnk volt, így betértünk a híres Stakkhols kanyonba egy kis folyóátugrálós cipőáztatós mókára. Kicsit elnéztük az időt, így visszafele a kocsihoz már rohannunk kellett, nem sok híja volt, hogy lekéssük a buszt. Végül minden simán ment, elkaptuk a transzportot, megérkeztünk csapatunkkal a Volcano Hutshoz. A főnökök szívélyesen fogadták vendégeinket, adtak kosztot kvártélyt, cserébe a csapatnak csak dogozgatnia kellett kicsit vacsoránál, amit még élveztek is.
Utolsó közös programunk nem más, mint minden Thorsmörki túrák anyja volt, a Rjupnafell csúcs meghódítása. Ez a 800 nehány méteres csúcs Thorsmörk egyik legmagasabb megmászható hegye, az igazi kihívást nem is magassága, hanem távoli elhelyezkedése jelenti. De mivel az oda és visszavezető útvonal is gyönyörű, hát még a fenti kilátás, ez a környék legikonikusabb túrája is egyben. Kb. 6-7 óra alatt abszolváljuk a kört, az időjárással is nagy szerencsénk volt, tökéletes látótávolság és szélcsend asszisztálta utolsó kalandunkat.
A látogatás 11. napján búcsút vettünk barátainktól, akik visszakacsáztak a Kvazimodo-mobillal Reykjavíkba. Mi Maríaval persze maradtunk, de utolsó Izlandi napjaink kezdtek el ezzel ketyegni.
A jutalomjáték azonban még hátra volt.
Egyik nap a parti őrség egy helikoptere szokás szerint beugrott egy ingyen ebédre, de némi pusmogás után kiderült, hogy itt a nagy alkalom: elvisznek hármunkat egy körre a kávédarálóval. Na ez az, amire nem lehet gombot varrni. Fültok fel, öv be, nyitott ajtóval szállunk fel és máris többszázzal hasítunk a már oly ismerős hegyvonulatok mellett, között. Valahnúkur, Slyppugil, Tindfjöll, Rjupnafell... Myrdalsjökull és Eyjafjallajökul gleccserei... a Markarfljót és a Krossá kanyargó folyóágai... a szomszédos táborok Langidalur és Basar... és végül vissza hozzánk, ahol a többiek kicsi kék hangyákként integetnek a földről, miközben vad manőverrel elhúzunk felettük. A pilóta heves székbesüllyesztő kanyarodással fordítja vissza a gépet és laca-faca nélkül teszi le a madarat a ház elé. Kifolyunk a masinából és nem győzünk hálálkodni a legénységek és a jósorsnak, hogy ilyen ajándékot kaptunk. Ez már tényleg a jutalom játék része.
Pár nap múlva már el kellett hagynunk ezt a mesés helyet. Könnyes búcsút ejtettünk főnök-barátainktól és a többi kollégától. Kaptunk persze túlzó búcsúajándékokat is, cserébe elénekeltettem velük a Thorsmörk dal általam átszövegezett változatát, amit egyben María szülinapi ajándékának is szántam (lásd lejjebb).
Reykjavík, repülő, London, repülő, Budapest. És ezzel vége is volt. Ez volt a nyaram Izlandon. Szédítő három hónap, akkor még fel sem fogtam mi minden is történt, még most is így leírva elmosolyodok ezeken a kalandokon, mintha egy másik életben zajlott volna. Ez részben igaz is, ez egy másik élet volt. Valahogy mindig itt kötök ki, ennél a gondolatnál, valahányszor befejeződik egy külföldi etapom. De ha egyszer így van? Kicsi élet vége, új kicsi élet kezdete. Most éppen Londonban... de erről később.
Akkor hát... Viszlát Thorsmörk, viszlát Izland, viszlát emberek! Ezzel az üzenettel elvarrom szálaim... jó feszesen, hogy sose szakadjon el a varrás. Erre a három hónapra örökké emlékezni szeretnék, és néha jó lesz majd visszautazni a szálak mentén, akár fejben, akár a valóságban.
Mivel a picasa albumom betelt, ismét myalbumos slideshow-val kell beérni. Illetve a képek egyenként is megtekinthetőek itt.
Mint említettem, olaszországi JRC-s komák jöttek látogatóba, félreértések elkerülése végett azt azért tisztázzuk, egyikük sem olasz. Britt-német-kanadai-belga-spanyol-magyar vegyescsapatunk bő egy hetes kéjutazásra indult a szigeten keresztül-kasul. A túra szervezettségét mi sem szemlélteti jobban, minthogy egy árva szobafoglalásunk nem volt, a látogatás pedig az Izlandi utószezon zárása utáni hétre került... persze sátorral készültünk, de megannyi kaland származott naivitásunkból, lásd később.
Autót ismét a főnökök egyike tudott szervezni, ezúttal valami hátsóajtós, haveros, félig hivatalos autóbérlés formájában. Az autó egy leharcolt tört-fehér (a két jelző külön-külön is igaz) őskövület Nissan Terrano terepjáró volt, talán a létező legocsmányabb pofájú gépjármű evör... de legalább olcsón adták és tagadhatatlanul tágas a bódé.
Az átvételkori körbevizslatás közben előkerült a hátsó padsor alól a kötelező jellegű gazdátlan fekete csipketanga, továbbá informáltak, hogy az index nem működik, a szélvédőn pedig kezdődő repedések cikáztak vidáman.
De legalább olcsón adták és tagadhatatlanul tágas a bódé.
6 ember, az összes sátras-túrás csomag illetve félheti alkoholellátmány kellett hogy beférjen. A tetrisen edződött bepakolóknak is jelentős kihívás volt mindezt bepasszírozni ebbe az autógyártás boldogabb időit idéző szögletes könnycseppjébe.
Nosza indulás, felhördül az ismeretlen paraméterekkel bíró benzines aggregát, indul a roadtrip. Első megállónk Thingvellir, egy természeti terület, ahol csodás kilátás közepette figyelhető meg az Európai és Amerikai kontinentális lemezek találkozása. Kalandvágyóbbak még le is merülhetnek a tavak mélyére, hogy konkrétan a lemezek közti hasadékban úszkáljanak. Na mi ebből gyakorlatilag semmit nem láttunk. Az off-szezon egyik hozadékaként minősíthetetlen idő fogadott minket. Esett, fújt, ködlött, hideglett. Ilyen időben nem csoda, hogy nem sok fénykép készült az első napokról.
Még szerencse, hogy soron következő állomásunk nem igényelt különösebb látótávolságot. A Geysir nevű gejzír valaha 70-120m magasra lőtt, ez volt a világ egyik legmagasabb vízkitörése. Ám manapság már nem igen aktívkodik, helyette a közeli kistestvére szórakoztatja a turistákat pár percenkénti 30m-es vízágyúzgatásokkal.
Aynapi utolsó állomásunk a Gullfoss, az arany vízesés, az ország egyik legnagyobb és legszebb vízesése. A Niagara mellől érkezett kanadai srác elmondása szerint a Niagara kanyarban sincs látványilag ehhez képest, bár nagy részt azért is, mert totál be van építve indián kaszinókkal és nászutas hotelekkel. Ez itt pedig a természet színtiszta, érintetlen, gatyarepesztő erődemonstrációja.
Késeledett, kezdtünk kifutni a világosságból, táborhelyet pedig csak nagyobb távolságra mutatott a térkép. Végül némi kilincseléssel eligazítottak minket egy korrekt kis farm-hostelez, ahol boldogan fizettük ki az egy éjszakáért járó közepesen borsos díjat - fenének sem volt kedve sötétben, esőben, szélbe sátrat állítani.
Másnap nekivágtunk átszelni az izlandi felföldeket. Az út itt durva salakos-köves "vájattá" degradálódott jó 100km-en át átlag sebesség 30. Csak egy megállóra tellett időnkből és kitartásunkból, az időjárás továbbra is borzalmas volt, orkán szél, eső és köd. Megállónk elvileg csodás szépségű hely volt, Landmannalaugarhoz hasonló színes riolit hegyekkel és kénpatakokkal, de ebből csak foltokban láttunk valamit, ha épp kitisztult a köd egy pillanatra. Szerencsére ezt a hideg, kámpicsorító napot egy igazán remek helyen zártuk. Hveravellir a gőzfújó fumarolákkal tarkított holdbéli tájkép mellett első osztályú természetes hévforrásokkal kompenzált minket, így ismét röhögve fizettük ki a hálótermes szállást. Cafatossá áztattuk magunkat este is, reggel is.
A harmadik napon végre kijutottunk a borzalmas felföldi utakról és terepgumijaink ismét surrogó csókokkal illethették a drága anya-aszfaltot. Máris gyorsabban haladtunk, igaz a Terrano nem egy táltos paripa, hatunkkal és csomagjainkkal a megengedett 90 helyett inkább a 80 esik jól neki. Sebaj, legalább olcsón adták és nagy a bódé.
A tisztuló, kedvesen naposba átcsapó időben végigcikáztunk a partok mentén, átvágtunk Izland "északi fővárosán", a 18ezres Akureyri-n, majd ismét bajba kerültünk szállás ügyileg. Addig tököltünk válogattunk, eltévedtünk a kempingek közt, míg nem ismét sötétedni kezdett, és már vizslatni kezdtük az út mellett, hol fogjuk átvészelni az éjszakát. Végre megtaláltuk, pontosan hova is gondolta térképünk rajzolója származtatni az ormótlan táborhely szimbólumot, de mire beértünk a mellékúton az ominózus pontig, egy kis tábla fogadott minket, hogy a vendégház szeptember 1-én zárt. Szeptember 2-a volt. Ugye, az utó-utó szezon....
A vendégház kivilágítva, ajtók nyitva, víz, áram megy, wifi működik - senki sehol. Hátul egy óriási hodály, egy pajtából kialakított, pesti romkocsmákat idéző konyha-étkező és bulihelység székekkel, asztalokkal, mosdókkal. Még mindig sehol senki. Márpedig itt mi letáborozunk, mert ez kurvajó. De nem mer jön a tulaj baltával és szétcsap. De nem jön, jó lesz, nyugi. De mert jön és ránk uszítja a birkákat. Végül addig addig csilingeltünk, kilincseltünk a környező házaknál, míg nem előkerült egy mami - balta nélkül - akivel megegyeztünk, hogy akkor mi itt letáboroznánk. Ár? 1000Kr. Na jólvan ez így tök szabvány kemping ár, akkor tranzaktáljunk. 6 ember, 6000, tessék ni. Na neeem, nem, csak 1000, összesen, visszanyomja a kezembe az ötezrest. Nézek rá kerek szemekkel. Fogja a 2000Ft-nyi koronát és jó éjszakát kíván. Ez tuti meg fog minket baltázni.
MP3 lejátszó óriás sztereóra rádug, zene indul, konyha begyújt. Áldottuk a barom szerencsénket. Sátrakat már fel sem vertük, csak bezsákoztunk a beltérbe - nagyon hideg volt már kint, de még így bent is el kélt a dupla hálózsák
Nyomás tovább, a Myvatn vulkanikus tó térség közel van, de látnivalói kitesznek egy egész napot. Sajnos az idő ismét beszart, sok mindenről lemaradtunk a köd miatt, pedig még egy böhöm robbanási kráterre is felnyargaltunk, hátha látunk valamit. Nagy bölcsesség, Izlandra leginkább tiszta időben érdemes menni, mert rossz látótávolság mellett az élmények feléről lemarad az ember. Itt nem igen van kultúrprogram, hogy na majd esőben múzeum, vagy esernyős városnézés. Itt a természeti táj páratlan látványa az, amit látni kell, ehhez viszont az időjárásnak is asszisztálni illik. Sebaj azért voltak itt is esőmenő alternatívák: egy tektonikus törésvonal földalatti barlangjában hévforráztuk magunkat a 41 fokos vízben. Utána egy kis vulkanikus iszapbugyborék és szolfatára nézés, majd krátertó kipipálása. Kocsiba be, indulhat a napi szálláskeresési rituálé.
Nem tanultunk. Az elmúlt nyolc év.. izé 3 nap mintha meg sem törté volna, elhajtunk a környékbeli első és nagyon kézenfekvő táborhely mellett, mondván van még időnk. Kétes megbízhatóságú térképünk jelöl egy vész-menedékházat valahol az út mellett, ott kötünk ki a szürkület és a semmi lávaömléses szürke mezejének közepén. A ház egy néhai templom vagy pásztor lak lehetett, 3 emeletes ággyal, székkel asztallal kályhával - mintha nekünk találták volna ki. A maradék fénynél még épp van időnk kipakolni, és beüzemelni (majd kisvártatva végleg elkúrni) az olajkályhát, megy minden, mint a karikacsapás, ismét eszeveszett szerencsénk van a szállással. Csak vízből vagyunk kissé megszorulva... én már kezdtem is építeni az ad-hoc esővíz gyűjtő rendszert, de a csajok inkább továbbvezettek a következő település-szerűségig, ahol kunyiztak egy kis aquát.
Vidáman eliszogattuk, kártyáztuk az estét, de azt azért hozzátenném, hogy egy ilyen helyen a szurok sötétben kimenni a házból... a lávamező közepére brunyálni... ahol csak a vad szél fütyülését hallod... a síri csendben... ahol semmi nem él és nem mozog... csak a Nissan Terrano halovány körvonalait véled felfedezni, ahogy figyel ott lent csendben a benyomott ábrázatával (de legalább olcsón adták és nagy a bódé)... és totál kiszolgáltatottnak érzed magad... hogy mikor jön hátulról egy megtévelyedett izlandi baltás... azért nem kicsit félelmetes. Ment is a paráztatás lefekvés előtt, hogy majd mindjárt jönnek a kistündérek és szétboncolnak mindenkit.
De persze aludtunk mint a zsák, és másnap mindenki élve és boncolatlanul ébredt. Hanem valami nagzon furcsa volt. Valami nagyon megváltozott a környezetünkben míg aludtunk... Bazmeg behavazódtunk! Az éjjeli csapadék kérem kristályos fehérlő hó volt, a táj egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Instant tél.
Csontig hatoló hidegben megnézünk pár vízesést, ez
már a sokadik ilyen, úgyhogy nagyon gyorsan iszkolunk vissza a kocsiba
felengedni. A keleti partok felé vesszük az irányt, az úton jelentős hó
halmozódott fel, bár ez a mi járgányunknak nem okozott különösebb
gondot. A roadtrip háttereként az egy csapásra porcukor süvegűvé vált
hegyek szolgáltak, élveztük a hirtelen jött tél látványát. Mire a
végcélunktól elválasztó utolsó hegyvonulathoz érkeztünk, már javult az
idő, a hó pedig kezdett eltünedezni. Végül aztán becélzott fjordunkhoz,
Seyðisfjörðurhoz
leérve már csak a hegycsúcsokon fehérlő matéria emlékeztetett a reggeli
hó-sokkra. És az idő olyannyira viselhetővé vált, hogy utunk során első
ízben sátrazás mellett döntött a csapat.
Berendezkedtünk
és a szokásos, vacsorát követő vad kártyapartit csak az északi
fényekről szóló hírek szakították meg. Nosza mindenki beöltözött, és
kivonultunk egy fénymentes helyre. Ez nem volt olyan egyszerű, mer' hogy
telihold volt. Indulásunk óta először van tiszta éjszakai egünk és erre
szene-szana világítja az a redves Hold. De szerencsére a smaragd zöldes
aurora borealis pászmák így is élvezhető show-val szolgáltak, néztük, míg
be nem fagytunk.Másnap egy mérsékelten érdekfeszítő madár-rezervátumi látogatást tettünk a fjord bejáratánál. Itt található egy kis farm szerűség is, ahol mellesleg a minket managelő önkéntes-szervező-szervezet is állandó jelleggel állomásoztat pár jóembert. A vicc az, hogy ide is jelentkeztünk önkéntesnek ám annak idején, de végül ugye Thorsmörknél kötöttünk ki. Ez a hely is ígéretesnek tűnt, vélhetően egy rakás mókás ház és farm körüli munka lett volna itt osztályrészünk. Majd legközelebb, hahaha.
Napunk szikrázó idővel kezdődött, minden percét élveztük. Jó volt amíg tartott. Mire a déli partok felé vettük az irányt, már meg is jött a következő adag fosidő. Épp egy hegyi kanyargóson kezdtünk navigálni, amikor a látótávolság lecsökkent arra a szintre, amit a tejes bögrébe mártott babapiskóta élhet meg Pistike reggelije közben. Kb 20km/h-val faltuk a kanyarulatokat, így is lehagytunk egy kollégát, aki jobbnak látta 10-el menni. Leérve a hegyről a déli partoknál találtuk magunkat, itt már csak a tenger felől érkező szelek okoztak izgalmakat. Ahogy egy árokba fordult elhagyott Vitara mellett haladunk el, felötlik bennünk, hogy ez a kartondoboz formájú kocsi is bizony tudna kapni pofonokat a széltől. De legalább olcsón adták és nagy a bódé. Faszt. Ahogy ezen morfondírozunk, pont belehajtottunk egy spontán homokviharba. A part felől egyszer csak záporozó homok és törmelék kezdte verni a kocsi oldalát, eszméletlen robaj mellett. A fényezés miatt annyira nem aggódtunk, de a szélvédőn valószínűleg újabb repedés jelent meg. Sebaj túléltük, ebben az időben azonban ismét kizárt a sátrazás, egy bungalóban vásárolunk menedéket Höfn városkájában. Ismét derűsen elkártyázgattunk, miközben orkános széllökések ringatták a kunyhót teljes szerkezetét.
Reggel - láss csodát - ismét tiszta napra ébredünk. Meg sem állunk a híres Jökullsarlonig, a Vatnajökull óriásgleccser legnagyobb és legszebb gleccserlagúnájáig. Nagyon spéci hely ez, a rideg kék vízen ringó jégtáblák és mini jéghegyek látványa teljesen új világ. A jégszilánkok a gleccser lábától lassan a tenger felé hajóznak, ahol aztán a parti fekete homokon kötnek i előbb utóbb. Fanki hely.
A napi programba még pár gleccser és némi túrázás is belefért a jó hírű Skaftafell nemzeti parkban. Igaz nem sok időnk volt felfedezni a környéket, de az őszintét megmondva Thorsmörk, ahol ugye mi nap mint nap dolgoztunk, ennél menőbb túrahely. Igaz, nincsenek ilyen szép gleccser csápjaink, de van helyette sok más...
Sátrakban töltjük az estét, és fejben már utazunk - a következő nap végére már vissza fogunk érni Thorsmörkbe.
De még egy feladatunk volt a nagy hazatérés előtt. Mert ez a társaság AZ a társaság, akikkel annyiszor ejtettünk őrültebbnél őrültebb fürdéseket extrémebbnél extrémebb körülmények között még "olaszban". Volt ott hegyi tó, hegyi patak, februári havazásban 3 fokos vízben fürdés, farsangi fürdés, éjszakai fürdés... de egy valami hiányzott eleddig, és Izland kitűnő terepet szolgáltatott ehhez.
Thorsmörk és a Markarfljót völgyének bejáratát a Seljalandsfoss vízesés őrzi. Tökéletes helyszín egy vízesés fürdésre. A nap lemenni készül, úgyhogy most vagy soha. Gatyára - bikinire vetkőzünk, a turisták egy része tudomást sem vesz a performanszról másik része értetlenkedve figyeli, ahogy a 6-ból 4 ember nagy sivalkodások közepette betéblábol a vízesés permete alá. Nem a fő víztömeg alá állunk, mert hülyék azért nem vagyunk, csak a szélen csapongó pászmákat célozzuk meg. A hatás, mondhatni hideg zuhanyként éri az embert. A fejbúbot ostromló jéghideg víz teljesen elzsibbasztja az agyat, olyan mint amikor jégkrémbe harap az ember, csak épp az egész fej belezsong. Kitűnő érzés, bátran ajánlom mindenkinek. Ja és aki arra tippelt, hogy a gleccserlagúnában mártóztunk meg, hát sajnos nem, ahhoz nyuszik voltunk.
Vízesés pipa, irány "haza" a vadonba. Most van igazán értelme, hogy terepjáróval jöttünk. A buszozással számomra már unalomig ismert útvonalon sokkal mókásabb ezzel a rozoga batárral beharcolni, keresztül hajtva számos kisebb gleccser folyón és patakon, úttalan utakon. Az estét nem tudtuk saját bázisunkon eltölteni, ugyanis a mi táborunk csak monstertruck szintű járgánnyal vagy terepbusszal érhető el az utolsó őrjöngő folyóátkelő miatt. Így a másnapi buszt bevárván a tőszomszédos Basarban verünk sátrat, ingyen, mert hogy kollégák volnánk vagy mifene. Az étkező házból vacsora után kidülöngélve fejlámpáink fényében furcsa csillogásra leszünk figyelmesek. A sátrak a rájuk csapódó vízzel kopogósra, kristályosra fagytak - brutális hideg szállt le a hegyekből naplemente után, percek alatt minden keményre fagyott. Dupla hálózsákkal lehetett csak kibírni, ez már tényleg a sátrazás extrém alsó hőmérsékleti zónája volt.
Másnap reggel nem jutottunk vízhez, mert a vezetékek befagytak az éjjel... Haladtunk tovább, a buszig még egy szurdok látogatásnyi időnk volt, így betértünk a híres Stakkhols kanyonba egy kis folyóátugrálós cipőáztatós mókára. Kicsit elnéztük az időt, így visszafele a kocsihoz már rohannunk kellett, nem sok híja volt, hogy lekéssük a buszt. Végül minden simán ment, elkaptuk a transzportot, megérkeztünk csapatunkkal a Volcano Hutshoz. A főnökök szívélyesen fogadták vendégeinket, adtak kosztot kvártélyt, cserébe a csapatnak csak dogozgatnia kellett kicsit vacsoránál, amit még élveztek is.
Utolsó közös programunk nem más, mint minden Thorsmörki túrák anyja volt, a Rjupnafell csúcs meghódítása. Ez a 800 nehány méteres csúcs Thorsmörk egyik legmagasabb megmászható hegye, az igazi kihívást nem is magassága, hanem távoli elhelyezkedése jelenti. De mivel az oda és visszavezető útvonal is gyönyörű, hát még a fenti kilátás, ez a környék legikonikusabb túrája is egyben. Kb. 6-7 óra alatt abszolváljuk a kört, az időjárással is nagy szerencsénk volt, tökéletes látótávolság és szélcsend asszisztálta utolsó kalandunkat.
A látogatás 11. napján búcsút vettünk barátainktól, akik visszakacsáztak a Kvazimodo-mobillal Reykjavíkba. Mi Maríaval persze maradtunk, de utolsó Izlandi napjaink kezdtek el ezzel ketyegni.
A jutalomjáték azonban még hátra volt.
Egyik nap a parti őrség egy helikoptere szokás szerint beugrott egy ingyen ebédre, de némi pusmogás után kiderült, hogy itt a nagy alkalom: elvisznek hármunkat egy körre a kávédarálóval. Na ez az, amire nem lehet gombot varrni. Fültok fel, öv be, nyitott ajtóval szállunk fel és máris többszázzal hasítunk a már oly ismerős hegyvonulatok mellett, között. Valahnúkur, Slyppugil, Tindfjöll, Rjupnafell... Myrdalsjökull és Eyjafjallajökul gleccserei... a Markarfljót és a Krossá kanyargó folyóágai... a szomszédos táborok Langidalur és Basar... és végül vissza hozzánk, ahol a többiek kicsi kék hangyákként integetnek a földről, miközben vad manőverrel elhúzunk felettük. A pilóta heves székbesüllyesztő kanyarodással fordítja vissza a gépet és laca-faca nélkül teszi le a madarat a ház elé. Kifolyunk a masinából és nem győzünk hálálkodni a legénységek és a jósorsnak, hogy ilyen ajándékot kaptunk. Ez már tényleg a jutalom játék része.
Pár nap múlva már el kellett hagynunk ezt a mesés helyet. Könnyes búcsút ejtettünk főnök-barátainktól és a többi kollégától. Kaptunk persze túlzó búcsúajándékokat is, cserébe elénekeltettem velük a Thorsmörk dal általam átszövegezett változatát, amit egyben María szülinapi ajándékának is szántam (lásd lejjebb).
Reykjavík, repülő, London, repülő, Budapest. És ezzel vége is volt. Ez volt a nyaram Izlandon. Szédítő három hónap, akkor még fel sem fogtam mi minden is történt, még most is így leírva elmosolyodok ezeken a kalandokon, mintha egy másik életben zajlott volna. Ez részben igaz is, ez egy másik élet volt. Valahogy mindig itt kötök ki, ennél a gondolatnál, valahányszor befejeződik egy külföldi etapom. De ha egyszer így van? Kicsi élet vége, új kicsi élet kezdete. Most éppen Londonban... de erről később.
Akkor hát... Viszlát Thorsmörk, viszlát Izland, viszlát emberek! Ezzel az üzenettel elvarrom szálaim... jó feszesen, hogy sose szakadjon el a varrás. Erre a három hónapra örökké emlékezni szeretnék, és néha jó lesz majd visszautazni a szálak mentén, akár fejben, akár a valóságban.
Viszlát Izland, és köszönöm!
Bless Ísland, og takk!
És akkor az ominózus Thorsmörk dal (egy mókásabb verziója):
Átköltött szöveggel:
The Thorsmörk Song
One they she woke up
and saw that her life will change
María María,
She had to leave
Italy and look for a whole new place
María María.
And then came a
chance to go to Iceland,
Move there along with
her lame boyfriend,
María María María María
María Maríaaa!
So they boarded a
plane and took a big bus to Thorsmörk,
María María,
In Húsadal they
started their volunteering work,
María María.
They worked in the
morning and worked evening,
And in the meantime
they would go hiking.
María María María
María María Maríaaa!
They met Abba and
Magga shouting „baka –baka”,
María María,
Raggi and Atti
running around all the day.
María María.
Money Binni, and
Magnus the geek,
And Bjarni who teased
them for snuggling
María María María
María María Maríaaa!
The place was amazing
and the guys were really nice,
María María,
And there was a lot
to see, loads of amazing hikes,
María María.
They walked from
Landmannalaugar to Thorsmörk,
Where they were
greeted with champagne and dessert.
María María María
María María Maríaaa!
The last weekend in
July brought really nice weather,
María María,
So they boarded a
ship to Westman Islands together,
María María.
They saw volcanos,
puffins, dolphins and seals,
They feasted on minke
whale and fresh fish meals,
María María María
María María Maríaaa!
Middle of August they
set of again oh
María María,
Seeing Snaefelsnes
and the Westfjords was their aim
María María,
They drove Magi’s car
and slept in his home,
They caught some
fish, picked berries all alone,
María María María
María María Maríaaa!
September, some
friends from Italy came visiting,
María María,
Binni got them a car
with some shady dealing,
María María,
They drove round
whole Iceland in seven days,
Saw many amazing
things on their ways,
María María María
María María Maríaaa!
But sadly the story
is about to end oh
María María,
Can not believe how
quickly all three months just went,
María María.
We have to go, but
really hope to return,
Unless Katla will
make the whole place burn,
María María María
María María Maríaaa!
Goodbye dear friends
we sure hope to see you soon,
María María!
Bye-bye Appa, Magga,
Gismo, Atti and Raggi,
María María,
Goodbye Kristine,
Magnus, Binni, Bjarni,
Good luck with what
ever may come your way!
María María María
María María Maríaaa!
Mivel a picasa albumom betelt, ismét myalbumos slideshow-val kell beérni. Illetve a képek egyenként is megtekinthetőek itt.
