'Gusztus

Kedves Címzett!

Mielőtt még ez a hónap is kicsúszna kezeim közül, megpróbálom behozni magam. Előző bejegyzésemben a júliust búcsúztattam, most meg már mindjárt Augusztusnak is integethetünk, mondanom sem kell, ez felháborító.

Valahol ott hagytam abba, hogy jajderossz idő idő van, és akkor most hogy fárassza le magát szokás szerint az ember fia/lánya a hétvégén. Jelentem, megoldottuk.
Valamikor ezidő tájt volt az, hogy odahaza másról sem tudtak beszélni a népek, mint hogy ott is jajderossz idő van, mindenki ilyen "Error loading nyár.exe" meg hasonló dolgokat üzengetett egymásnak. Sírtak a hoteltulajdonosok, panaszkodtak turisztikusok, a nyaralók pedig mogorván számolgatták elköltetlen euróikat szürke üdülőszobájukban kuporogva, zivatarkopogással és háborgó Pláttenzével körbezárva. És tetézve ezt a tengeriuborkaszezont, ilyen cikkek kerültek a legnagyobb hírportálok főoldalára, mint hogy kik is a rossz idő nyertesei: hát a "gombászok, mozisok, sárkányeregetők, szoláriumtulajdonosok és rozzant egészségű öregek", aszonták.

Na szóval nekem sem kellett több, jól beizgultam a gombászásra, gondoltam feltört lábbal amúgy sem mennék komolyabb túrára, valami környékbeli séta elég is lenne, amúgy is esős nyákos idő néz ki. Már el is terveztem hova megyek, hogy megyek egymagam, amolyan jól megérdemelt magányos rambó kirándulásra. De csakhamar kiderült, hogy egyrészt a korábbi kirándulásokon sikerült mások fülébe is beültetnem a bogarat gomba ügyileg, másrészt gombakedvelő pajtásom, a román Tiberiu időközben nagy lelkesedéssel már indítványozott is egy nagy közös gombatúrát. Egyefene, akkor közös túra, csak menjünk. Persze 15 emberrel eredőbe illetve akárhova menni körülményesebb, mint egyedül, így lett az általam tervezett 11 órás indulásból délután 3, az off-road rambózásból meg ösvényen caplatós kocakirándulás. De így is jó volt azért kimozdulni, szép időnk is volt az előrejelzések ellenére, és némi szednivaló is akadt... sebhelyes lábamnak elég is volt ennyi. Fotó nincs, mert nincs.

Másnap nem is tellett másra mint egy kis vásárolgatásra egy távoli behemót outletben, de hogy ne ússzuk meg dekicsiavilág jelenet nélkül, itt is sikerült összefutni Tiberiuval, aki tőlünk függetlenül szintén sopping napot tartott pár ismerősével (igaz ők keményebben nyomták: reggel indultak és este jöttek el a helyről - bediliznék.) De legalább összefutásunk során alkalmunk volt körvonalazni, mit is kezdjünk a nem túl jelentős mennyiségű és nem túl rózsás állapotú gombaállmonnyal: hétfőre beszerveztünk egy vacsora napot a román kolléga lakásán. Itt aztán volt Tiberiu által készített ínycsiklandó sertésborda, mosolygó tepsiskrumpli, világbajnok palacsinta (ami érdekes módon tejjel, vaníliával és citromhéjjal készült) és a vállalkozó kedvűeknek ott voltak az általam gyártott erdei gombagolyók. És a legjobb az egészben, hogy senki sem kapott mérgezést.

Feltűnhetett, hogy az elmúlt hetekben csupa túrázós hétvégi program volt terítéken. Joggal gondolhatná tehát Kedves Címzett, hogy igencsak ideje volna valami civilizált időtöltésnek, különösen, hogy a soron következő hétvége a 15-ei szabad hétfővel megtoldva még hosszabb is volt a szokásosnál. De nem.

Még az utolsó pillanatig reméltem, vártam, hátha a plazmatévé lopkodó csőcselék lenyomja a londoni repjegy árakat, és akkor Fabianoval tarthatnék egy hétvégi katasztrófaturizmus erejéig, mivel ő már korában megvette jegyeit. Azonban az árak stabilan 200 euró körül maradtak az utolsó pillanatokban is, úgyhogy nem maradt más, minthogy felkészüljek lelkileg és csomagilag egy két éjszakás hegyi hétvégére.

Egy tucat ember és egy kutya társaságában már péntek délután megkezdtük a népvándorlást, és némi autózást követően  Malesco városka érintésével már hatoltunk is be autóinkkal a Val Grande Nemzeti Park vad vonulatai közé. Ez a park a környék legnépszerűbb túra célja, a teljesen kietlen ősvölgyektől és sziklacsúcsoktól kezdve a szórványosan lakott legelőkig majdnem minden megtalálható itt. Két, menedékházakban eltöltendő éjszakára készültünk, ennek megfelelő mennyiségű ruhát, élelmet, alvóeszközt, plusz a nem épp kompakt fényképezőtáskát kellett valahogy elhelyeznem a hátamon úgy, hogy nemrég vásárolt hátizsákom csupán 22 literes. Az eredmény enyhén szólva is vándorcigányos, de kis jóindulattal interpretálható rákendrólként is.



1300m-ről indultunk és szedtük a lábunkat, mert sötétedés előtt azért szerettünk volna felérni az alvóhelyig. Igaz az ösvényről tudtuk, hogy nagyon jól kiépített, ráadásul teliholdas éjszakának nézünk elébe, de azért mégiscsak örültünk, amikor 2 óra gyaloglás után végre felértünk a 1850-nél fekvő első menedékházakhoz, a Bivacco Scaredihez, és annak megnyugtató teraszáról szemlélhettük a már rég hegycsúcsok mögé bukott Nap  utolsó narancs árnyalatait.





Ezek a menedékházak egyébiránt nagyon rendben vannak, akár az  állam tartja fenn őket, akár alpin klubok, le a kalappal: vaskályha, padok, asztalok, szerszámok, alvóhelyek, tűzifa, vízforrás, villany (!!!). Még pasta főzésre is vállalkoztunk, igaz a víz nem nagyon akart forrni, úgyhogy a végén inkább átázott a tészta, mint megfőtt. De pestoval meghempergetve azért jóízűen befaltuk, hamár vettük a fáradtságot, hogy felcipeljük a hegyre az alapanyagot.

Az alvással nem volt gond, azzal együtt, hogy az egyik túrapajti megállás nélkül köhögött, a kutya meg fel-alá mászkált feltehetően a telihold hatására. Minőségi hálózsáktulajok a szabad ég alatt töltötték az estét, így még a felhős égen derengő teliholddal együtt is elcsíptek párat a Perseidák hullócsillagai közül.

Ragyogó reggelre ébredtünk, a távolban a jó öreg Monte Rosa fehérlett, a közelebbi tájat pedig sziklák mögött kuporgó emberi fejek tarkították.





A reggeli nyugalmát csupán néhány ritka szemtelen és kíváncsi ló törte meg, akik az őrizetlen zacskótól kezdve a szellőző túracipőkig mindent megkóstoltak. Jámbor állatok voltak, de én azért tartottam a két lépés távolságot egy előző napi páratlan ujjú patással történt találkozásból okulva: a felfelé úton egy kölyökszamár egy óvatlan pillanatban elkezdett enni engem, pontosabban az ingemet.









A terv az volt, hogy a cuccokat lent hagyva, felkapaszkodunk a túra egyetlen csúcsára, a 2200m-es Cima Laurascara, majd visszaérve a táborba megebédelünk, és nekivágunk a nap hátralevő felét kitöltő túrának a második menedékházhoz.






Felfelé menet lomha felhőket láttunk kúszni a tető környékén, kezdtem félni, hogy a Maggiore tó felé eső panorámát nem tudjuk majd élvezni. Félelmem beigazolódott, a hegygerinc egyik oldalát sűrű felhőpamacsok ostromolták, és szakadatlanul úsztak az ég felé, kettévágva a láthatárt. Keserédes csúcsfélpanoráma, csapatfotó, csokievés.





A lejövetel és a terrorlovakkal dúsított ebéd után kiderült, hogy a társaság egy része köszönte szépen, de ennél a pontnál hazafele veszi az irányt. Sajnos a túra legirritálóbb, legkedvetlenebb, legnyavalygósabb és leglassabb hölgy tagja (nem, nem a  múltkori magasságmámoros francia) nem tartott a korai eltávosokkal, így ismét volt ki miatt füstölögnöm a hátralveő másfél napban. Ilyenkor látom igazán, hogy pl. korábbi erdélyi túráimon milyen szerencsém volt a társasággal... enivéj...

Délután kettőkor sikerült nagynehezen nekivágni a sacc 10km-t távolságot, 900m szintesést, majd 400m kapaszkodást tartogató útnak. A lefelé baktatás sosem tartozott a kedvenc szabadidős elfoglaltságaim közé, itt pedig jutott belőle rendesen, cekkerrel a hátunkon, véget nem érő erdei szerpentin ösvényen. Szóval nem ezekre az órákra fogok majd ősz tarkóval, kandalló mellett teát szürcsölgetve jólesően visszarévedni, de hálistennek igazi felüdülést hozott az utunkba eső vízesés, ahol végre csobbanhattunk egyet a tikkasztó hőségben.









Számomra ez, a metszően hideg, azúrkék medencék látványa és belubickolása volt a túra egyik fénypontja. De hátra volt még a táv vagy fele és a hegymenet is, úgyhogy nem raboltuk tovább az időt, léptettünk tovább.











A patakvölgyek mentén kanyargó, hullámzó ösvény megannyi vízeséssel és változatos erdőrészekkel szórakoztatta egyre fáradó csapatunkat, és persze fél szemmel az utat, fél szemmel a gombákat lestük. Utóbbinak mellesleg az lett az eredménye, hogy kedden nanáhogy mindenki gombalevest vacsorázott, de ez egy másik történet. Fél kilencet ütött a mázsás mahagóni ingaóra amit mindnyájan hátunkra képzeltünk, ahogy az utolsó lépéseket tettük második szálláshelyünk felé.
Ez a bivacco különbözött a többitől: ebben tulajdonképpen laknak, a szó szoros értelmében. Magával az ipsével nem találkoztunk, de a házat díszítő megannyi fotó tanúsága szerint emberünk egész évben, hóban-sárban a hegyeket-völgyeket járja szigorúan cipő és -ki tudja milyen megfontolásból- gatya nélkül. És persze alkalom adtán lespannol a világ minden tájáról érkező turistákkal, akik cserébe vendégszeretetét élvezhetik. Mivel Mr. Val Grande épp nem volt otthon, mi csak az ágyakkal felextrázott átéjszakázást élvezhettük (már akinek jutott ágy). A tésztafőzéssel most is bepróbálkoztunk, de a végeredmény némi erőltetett kóstolgatást leszámítva egy bokor aljában végezte, teljesen érintetlenül.





Az alvás ismét nem jelentett gondot, bár a kint hálók idegeit elmondásuk szerint valami ismeretlen földöntúli kísértethang borzolta az éjszaka folyamán. Valamikor 10-11 tájban sikerált elindulni az utolsó, hazautat jelentő szakaszon, ami 400 m emelkedést, majd 800m esést jelentett cirka 7km távon elosztva. Haladásunkat az északi kitettségű lejtők varázslatos bogyókínálata lassította: 1800-tól 1400m-ig kövér áfonyákat legeltünk, 1400-1200 között málnazabálás volt programon, még lejjebb pedig a szedercserjék vették át a főszerepet.



Onnan jöttünk fel.



S oda megyünk le, meg majd még lejjebb.

Az utolsó szakasz ősagrár jellege koronázta meg túránk változatosságát - takaros kőházak, lágyan ívelő legelődombok, bámész tehenek, árnyas nyárfaligetek csendéletei úsztak el lassan mellettünk. A hely végtelen nyugalma és időtlensége varászlatosan távolinak és elszigeteltnek érződött a nagyvilág gazdasági, politikai, morális és még ki tudja milyen válságaitól. Itt tényleg csak élni kell - mely élet nyilván nem könnyű, de mégiscsak egyszerűbb, alapvetőbb, gondtalanabb lehet, mint a park határain kívül őrjöngő civilizáció közepette. Néha meg tudom érteni ezeket a trágyaszagban ébredő, szénaboglyás hajjal nyugvó embereket.





Ezzel együtt nagyonis örvendtem, amikor végre a műutat elérve kocsijaink már ott vártak minket, mivel a sofőrök közül páran előresiettek, felstoppoltak a parkolóhoz, majd lehajtottak a túránk végpontját jelentő Patquesohoz.



Jól megérdemelt pisztácia fagylaltjainkat habzsolva bekukkantottunk még Malesco kicsiny utcái közé is.











Végül hazahajtottunk. A kocsiban szendergést a fülem mellett lihegő blöki sem akadályozta különösebben. Hazajutni némi dugóban szopás és bevásárlást követően sikerült, de még épp időben, hogy elérjük a vasárnapesti grillezést. Fennkölt remetelétből dekadens húsáldozó partiba: így csináljuk mi errefelé.

Nade ezek után mostmáraztántényleg nagyon elég volt a hegyekből, itt az ideje valami jó aljas turistáskodásnak! És mivel olyan cudarul le vagyok maradva az események megörökítésével, hamarosan - de csak a következő postban - kiderül az is, sikerült-e megfelelni saját elvárásaimnak. Lehet fogadni: téliszalámit, kúbászt, pálinkát is elfogadok!

Amielőbbiviszonlátásra:

Bandi