1001/200,2 Éjszaka Meséi

Kedves Címzett!

Már-már nosztalgikus félmosollyal gondolok vissza első üzeneteimre, melyeket -még leírni is szörnyű- idestova négy hónapja vetettem monitorra. Az eltelt egy évszaknyi idő alatt megannyi kisebb-nagyobb esemény vagy élmény részleteivel traktáltam Önt, és ezt Kedves Címzett (remélhetőleg) megértő hümmögésekkel és átérző bólogatásokkal fogadta. És ezért igen hálás vagyok Önnek. A tudat, hogy saját magamon és persze a google keresőrobotjain kívül mások is olvassák kreatív magömléseimet, kicsiny agyszellentéseimet, egyrészt kellemesen bizsergető, de még inkább ez tartja életben ezt az egész naplósdit. Kifejezendő a szívemben fészkelődő áhítatos, baráti hálát... nehéz elhinni, hogy ilyesmire szánom magam... tehát engedje meg, Kedves Címzett: tegeződjünk!

Szervuszkérlek!

Nos, most hogy átestünk ezen is, már semmi sem állhatja útját a közvetlen stílusú beszámolóknak. A magázódás korlátait ezennel lebontottuk, a romokból a parttalan tegeződés szelleme tör elő, fogyaszd hát, Címzett pajtásom a soron következő mesét nagy élvezettel.

Figyeljél hát jól,
A mese egy távoli városról szól,

Ahol szeptember közepén jártam,

S oly sok szépséget láttam...

De hogy ne érezd  magad oly elveszett bitangul,

elmondom végre: a város neve  Isztambul.

Mindenek előtt klikk ide, hogy meglegyen a zenei aláfestés. Na mindjárt más.

A mese címe lehetne 1001 Éjszaka Meséi, bár ez a szám finom költői túlzás volna, figyelembe véve a relatíve rövid ott tartózkodásunkat, úgyhogy legyen a cím 1001/200,2 Éjszaka Meséi.

Ázsia kapujába vezető történetünk tehát szeptember 14-én, a kora reggeli órákban veszi kezdetét. Repülőnk az Isprától 100 km-re lévő Bergamoból indul fél három tájban, de hála a gyér olaszországi tömegközlekedési hálónak, utazásunkat már fél 9-kor megkezdtük. Egy barátunk volt kedves elfuvarozni minket a 15 percnyire lévő Sesto Calendebe, ahonnan első vonatunk indult Milánóba. A központi pályaudvaron potom egy órás várakozás után eztán átszálltunk a Bergamo felé tartó viszonylatra, így némi buszozást követően kicsivel délóra után már a reptéri check-in örömeiben lubickolhattunk. 2,5 órás szárnyalás választott már csak el az ázsiai oldalon való landolástól.


A 15 eurós vízum kicsengetését, és az útlevél ellenőrzésnél némi rábaszással vegyített duplán sorbaállást  követően már hivatalosan is törökföldön tartózkodhattunk. Gyors csomagfelvétel, és irány a távolsági busz. Mert a Sabiah Gökcen reptér hiába tartozik az agglomerációhoz, a 15 milliós Isztambul olyan hatalmas, hogy a centrumba való autópályás bebuszozás is derék egy órába telik, már ha nincs dugó. Nade dugó az volt, kétszer négy sávos pálya ide vagy oda, ennyi munkából hazatartó török jómunkásemberrel nem bír a flaszter. A dugóban tötymörgést némileg feldobta, hogy platón szállított tankokkal araszoltunk versenyt, és a tengerszoroshoz érve sötétedésben csodálhattuk meg első ízben a Boszporusz hidat, sikkes díszvilágításával.




Végül megérkeztünk Taksimba, ahol ex-JRC-s kollegánk segítségével fogtunk egy taxit, ami végre a hosztelünkig fuvarozott az őrült dudaszóval hömpölygő esti csúcsban. Becsekkolás, gyors szobában berendezkedés. Az egy órával előre állított török idő szerint fél 10 körül járhatott az este, ami azt jelenti, hogy potom 12 óra alatt sikerült legyűrni az odautat. Modernkor csodája ide vagy oda, szívmelengető belegondolni, hogy ennek csaknem felét vasúti átszállással, reptérenszopással és dugóban senyvedéssel töltöttük. Kies szobánkkal nem volt sok időnk közelebbről megismerkedni, említett török kapcsolatunk, Rukiye ugyanis rögvest elkalauzolt minket Isztambul egyik legletaglózóbb kilátását nyújtó tetővendéglőjébe.
A díszvilágításban ragyogó éjszakai város látványával nem lehetett betelni, bár az arcomba gőzölgő cserépben tálalt bárányragu valamelyest el tudta terelni a figyelmemet. Az ár török mércével kissé hámrugdaló volt, de lombardiai összegekhez szokott pénztárcánk nem ettől fog szívbajt kapni. A kaja mellé, akármi, akármikor is legyen az, sós joghurtital, ayran dukál, majd a romok eltakarításakor a pincér nem kávéval, hanem török teával, chay-al (csáj) kínál. Ezt szintén bármikor, bárhol de leginkább egyfolytában isszák a helybéliek.
Visszatértünk a szállásra, búcsút vettünk Rukiye-tól a következő viszontlátásig. Öt éjszakánkat, mint említettem, egy hosztelben töltöttük, ami azt jelenti, hogy keveset fizetsz, és cserébe van egy ágyad egy szobában, amit 8 másik jónéppel osztasz meg (mármint a szobát, az ágyon szerencsére/sajnos nem kellett osztozni). És van egy számkódos pakolóhelyed az emeletes ágy alatt, ahova bepasszinthatod bőröndödet, és ennyi. A fürdőszoba, zuhany közös, szerencsére ezesetben kifejezetten kulurált és tiszta.

Az öt különböző időpontban beeső lakótársak zörejei által kissé megszaggatott, de egyébként jól sikerült alvást követően végre csütörtök van, irány a város! A hosztelben a kávé, tea, reggeli müzli ingyenes, szedd magad - mosd magad alapon. Ez épp csak ahhoz kel, hogy a legközelebbi pékségig eljusson az ember, ahol különféle leveles, zsíros, túrós péksütemény félékből és persze ayranból csaphat reggeli lakomát. Némi térképpel balfaszkodás után sikerült elnavigálni az Galata hídhoz, ami nem történelmi jelentősége vagy patinája miatt, hanem inkább jó kilátása és a hídon tömegével lógató horgászoknak köszönhetően tartozik a fontosabb látnivalók közé.

A sporik a nap minden szakában, a hét minden napján fellelhetőek a korlátok mellett, nem kevesen közülük zsákmányukat bizonyára a halpiaci árusoknak, utcai halsütőknek is eladják. Aki a hídon áll és nem horgászik, az meg minden bizonnyal csalit és eszközöket kínál a horgászoknak.
És ez lesz innentől Isztanbul egyik fő törvénye: valaki mindig árul valamit valakinek, valahol. Pontosabban mindenhol.



A város minden négyzetcentije biznisz, egészen a nevetségesen kicsitől a megfizethetetlen luxusig. Mész az utcán, amiből egyszercsak bazár lesz, minden egyes méterén és szegletén mást és mást árulnak, időnkét egy guruló kiskocsis árus is felbukkan, szezámmagos kenyérfélét (simit) vagy egyéb rágnivalót árulva, majd egy eldugott kapualjból egyszer csak kisiet egy teás jóember - felülről lógatott tálcán viszi a cay-t, megy eladni a bazárosoknak, de közben azért még elmar egy grillezett kukoricát az egyik guruló árustól... és így tovább. A bárok, vendéglők előtt behúzó emberek állnak lesben, hogy berángassanak egy ital erejéig, a mecset tövében cipőfényezők sorjáznak, a turista látványosságoknál idegenvezetők kínálják magukat egy menet erejéig (na ez jól hangzik, de most már így marad) az utakon pedig az egyensárga taxik özöne folyvást dudálva szólongatja a turistának látszó tárgyakat.

Ja és ha már dudaszó. A duda az isztambuli közlekedés szerves és elválaszthatatlan része, a forgalom szereplői közti metakommunikáció legfőbb eszköze. Ha be akarsz kéredzkedni, dudálsz. Ha figyelmeztetni akarsz, dudálsz. Ha anyázol, dudálsz. Ha köszönsz, dudálsz. Ha ideges vagy, dudálsz, de ha nyugodt vagy, akkor is. Ha sávot váltasz, dudálsz. Ha a kedvenc Tarkan számodat játssza a rádió, dudálsz. És ha az ég világon semmi sincs, akkor sem árt azért, ha kürtölsz egyet-kettőt, sose tudni. Itt egyfolytában dudálak.
És persze a lámpától, zebrától függetlenül a gyalogos van a tápláléklánc legalján, körülnézni minden szituációban kötelező. A biciklisták, mint olyanok pedig úgy egészében hiányoznak ebből az ökoszisztémából, feltehetően a magas mortalitási rátának köszönhetően.

Najó valahol a Galata hídnál jártunk. Ez híd 1994-ben épült, s mint említettem volt, jelentősége nem szépségében, hanem inkább abban rejlik, hogy ez köti össze az európai oldal turisztikailag legforgalmasabb részeit, melyeket a Boszporusz egy betüremkedése, Halic vagyis Aranyszarv-öböl választ ketté. A turistákat érdeklő részek tehát javarészt a Boszporusz Európai oldalán, a Galata híd köré rajzolt 2km-es sugarú körben találhatóak meg. Első napunkon mindjárt a legnevesebb látnivalóknak estünk neki. A Galata híd Eminonü kerületi (déli) oldalán egyből egy méretes mecset fogad. A látvány még a várossal frissen ismerkedőknek sem lesz meglepő, hisz csak a reptérről bevezető út mentén láttunk vagy (nem túlzok!) 200 egyen-mecsetet, sőt már landoláskor a repülőről nézve is azon ámultam, hogy milyen sűrűn vannak elszórva az imahelyek. Gyors fejszámolással akkor úgy tippeltem, hogy jó 4000 ilyen vallási épület lehet összesen a városban. Álmatlan éjszakáimnak vége, gúgli elvtárs megadta a pontos számot: 2010-ben 3028 aktív mecset volt (azóta meg ki tudja mennyit építettek). A város 5500 négyzetkilométeres alapterületével ez azt jelenti, hogy minden 1,8 km2-re jut egy camii, de ha csak a lakott területet nézzük, nyilván még ennél is nagyobb a sűrűség. Nade iszlám szüzeknek tessék, íme, egy jelentősebb méretű mecset, a Yeni Camii. Nagy vonalakban mindegyik így néz ki. A kisebbek csak egy tornyot (minaret) kapnak, a nagyobbaknak már belső udvar, lábmosó kutak, oktató termek, fiók kupolák, miegyebek is dukálnak... nem én fogok hiteles kiselőadást tartani az iszlám építészetről úgyhogy inkább majd felrakok egy rahedli képet. Következő megállónk a fűszerbazár. Erről nincs mit írni, mert ezt szagolni kell. A fedett bazár minden szegletét nyálfacsaró aromák lengik be. A különféle fűszerek és teakeverékek takaros halmokban állnak a boltok véget nem érő során és persze mindegyik bazáros nagyon örülne, ha vennél valamit. Utolsó nap vettem is 3 különféle ízű "cuccot", ezt nem tudtam kihagyni. Fotó: K.B. Fotó: K.B. Kijövet a fűszerbazárból úgy gondolná a ember, hogy akkor ezek után irány a híres Nagy Bazár, addig is egy kis nyugtató városnézés... egy frászt! A Nagy Bazárba vezető út tulajdonképpen egy végtelen utcai bazár. És nincs menekvés, mert minden áldott mellékutca is bazár, és a mellékutcák mellékutcái is... bazarak. És az emberek hemzsegnek, nyüzsögnek, az árusok óbégatnak, a portékák pedig minden oldalról hömpölyögnek, míg végül a réz teáskészletek, cserépedények, szőnyegek és körülmetélési ceremóniához dukáló gyermekruhák kaotikus áradatától teljesen be nem golyózol - és még el sem értél a Nagy Bazárhoz. Nagy. Bazár. Dejszen az egész város egy kiqrt nagy bazár, hát kinek kell még egy külön nagy bazár? Najó szépnek szép, nagynak nagy ez a megannyi boltívvel és festetthomlokzattal ellátott fedett vásárlabirintus, de ezen a ponton huzamosabb időt már nem tudtam volna eltölteni az önismétlő boltok többhektáros rengetegében. Most eléggé negatív voltam, kevésbé tömegfób állapotban nyilván élvezetesebb ez a helyszín, kihagyni meg semmiképp sem érdemes. De akkor és ott kétségbe esett hering módjára próbáltam kievickélni a török boltosok turistafogó hálójából. Akkor még nem tudtam, mondaná Pelikán elvtárs, hogy a halas metafora után földalatti halakkal fogok találkozni... Innen az őszies időből vágyakozva gondolok vissza a török 30 fokokra, de akkor kifejezetten üdítő volt lelátogatni az ősöreg földalatti víztározóhoz. A megannyi kőoszloppal támogatott hatalmas csarnokban zavartalan, nyugodt víztükör feszült, a felszín alatt pedig kövér díszpontyok cuppogtak lelkesen a rámpákon korzózó turisták felé.

A hűsből ismét a felszínre törve, néhány lépéssel odébb a város talán legnagyobb nevezetességénél és jelképénél, a Hagia Sophianal találjuk magunkat. A hatalmas mecset már nem szolgál imahelyként, a nagy reformer Atatürk múzeummá alakíttatta. Ennek egyik fő jele, hogy nincs szőnyeggel borítva az imaterem, és hogy busás, 8 eurónak megfelelő belépőt szednek a nézelődni vágyó turistáktól. Legalábbis a külföldiektől, a törökök külön sort kaptak a kasszához, ami jóval hosszabbnak és lassabbnak tűnt, de gyanítom, hogy cserébe a földiek olcsóbban csodálhatják meg minden mecsetek mecsetjét. Ismét bajban leszek hely a leírásával... óriási, ugyanakkor elképesztően aprólékos... beszéljenek inkább a képek.

hülyepicsa

A Hagia Sophiaból az egyszeri városnéző rendszerint a Kék Mecset, azaz a Sultan Ahmet Camii felé veszi az irányt. Merthogy ez a monstrum épp átellenes a Sophiával, hiba volna hát kihagyni. Belépés ingyenes, azonban ez már valódi mecset, ergo cipőt levenni kötelező. Szorozd ezt meg naponta több ezer izzadt turistával és buuumm, így készül a sajtospereclábszagú camii. Ami persze egyébiránt megintcsak gyönyörű. 6 minaretjével igen fényűző darabnak számít, a sztori szerint szultánnak el kellett küldenie építészét Mekkába, hogy egy hetedik tornyot húzzon fel az al Haram óriásmecsethez, ezzel helyreállítva a Szent Város elsőbbségét. Számomra a kedvenc részlet a beltérben nyújtózó, kupolát támogató 4 leírhatatlanul hatalmas, tiszteletet parancsoló oszlop: átmérőjük csaknem 5m.









A Kék Mecset látogatása szimpatikus módon tök ingyenes, cserébe a kijáratnál egy megbízott török munkatárs hivatalból megállás nélkül üvöltözik, hogy adakozzanak a camii részére. Mondjuk ez valahol érthető is, valószínűleg már az 1000 négyzetméternyi lábszagú kárpit rendszeres tisztítása is csillagászati összegeket emészthet fel évente.
Tetemes mennyiségű látnivalón verekedtük át magunkat, és még csak délután három van. Erőnk gyorsabban fogy, mint a napból hátra maradó órák. A palotapark felé véve az irányt takaros, fapalánkkal burkolt házak mellett vezet utunk, a történelmi/műemlékbazárt már szándékosan elkerüljük...




A palotapark egy pontig ingyenes, a belső kapu boldogabbik felén található múzeumhalmok meglátogatásért már fizetni kell. Erre sem erőnk, sem indíttatásunk nincsen. Sebaj, némi fűben heveréssel kárpótoljuk magunkat, és rápihenünk a visszaútra, ami még jó 3 órányi bolyongást tartogat. Útközben lecsusszan egy döner kebab-ayran kombó, üdítő gyanánt frissen facsart gránátalmalevet szürcsölünk. Engedve a lépten-nyomon fellelhető guruló kajaárusok csábításának, elmajszolunk egy grillmais-ot is, mert nem is ettünk semmit ebédre, leszámítva a délelőtt folyamán szemérmetlen magas áron beszerzett baklava maradékait. Mondjuk az a két hüvelykujjnyi kocka el is látott kalóriával délutánig.

Faljuk hát a török étkeket és a kilométereket, naplementére újfent a Galata hídnál járunk. Megcsodáljuk a hídfőnél működő spéci halgrillezdét, ahol a konyha három agyoncsicsázott, lehetetlen módon himbálódzó hajón termeli futószalagon, és továbbítja a part felé a halkebabokat, szendvicseket. Behányás garantált, nem tudom hogy írják a szakácsok.

A lenyugvó Nap fényei kihagyhatatlan fotóziccereket alkotnak a város látképén, nem győzzük befogadni a látványt, miközben három különböző helyről zeng tölcsérhangon az újabb imára hívás.

Allah akbar, allah hatalmas, éneklik. Meg a város is akbar, csak kissé kényelmetlen már a véres térdcsonkjainkon tipegni a híd aszfaltján. De már nincs sok hátra hazáig, csak még a túlsó hídfőnél található halpiacot és szuperforgalmas haléttermeket nézzük meg (egyelőre csak kívülről), hamár útba esnek. Egy újabb ácsorgó árus formától beszerzünk egy újabb utcai klasszikust, a fűszeres rizzsel töltött kagylót – ennyi kutyagolás után jár is a jutalomfalat...

Visszatérve a hosztelbe némi tisztálkodás és szusszanás után valami megmagyarázhatatlan erő ismét az utcára hívott minket, így a nap zárásaként egy tető teraszról vízipipázgatva  és teázva élvezhettük a hűs esti levegőt és a kikötőben nyugvó háztömbnyi óceáncirkálók látványát.

Fotó: K.B.

11 körül hazaesve lámpa leolt, jól megérdemelt  standby üzemmód reggel 8:30-ig. Az egész napos ingerostrom után agyam már meg sem próbál álmodni.

Talán azt hiszi, nap közben is csak álmodott.

*****

End of Isztambul Part1, mert különben sosem érek a végére. A még nem teljes albumot itt lehet lapozgatni a következő kinyilatkoztatásig.

Addig is baráti üdvözlettel:

Bandi