Kedves Címzett!
Csak megjött az a rohadék ősz. Egyértelműen jelzik ezt az egyre koraibb naplementék, a hűsebb levegő és az első szomorkásan hulló falevelek. Nem lájkolom. Minden melankolikus bájával és szépségével együtt az ősz nem az én hónapom. A szürke esős letargiánál nanáhogy jobban szeretem a verőfényes időket, de azt hiszem el kel fogadni, hogy ezzel a bejegyzéssel jó időre búcsút is inthettünk a zavartalan napsütésnek és az utolsó nyári hónapnak.
Mint ahogy búcsút intettünk Fabiano lakótársam harmincharmadik betöltött életévének és egyúttal némi aperitivoval üdvözöltük a rákövetkező reméljükminéltöbbet. Jó házigazda módjára Fabiano pizzával és végtelen mennyiségű caipirnha koktéllal vendégelte az apartmanunkat megszálló vendégcsürhét, amiért cserébe egy röplabdát és egy általam eszkábált, személyre szabott szülinapi posztert kapott.
Megszaporodtak mostanság ezek a hétközi kajálós estek, már ott tartunk, hogy különösebb apropó sem kell egy barbeque összekürtölséhez, megteszi egy „mert csak” indoklás gyanánt. Ennek folyományaként már alig főzök magamra böcsületesen, mindig valahol vagyok és valaki más kajáját eszem vagy szokásos pecsenyémet sütögetem a rácson. Már néha hiányolok is valami jó aljas disznózsíros, hagymába fojtott, pirospaprikás magyar készítményt Valószínűleg emiatt csaptam le a minap a menzán a Goulasch all' Ungherese című cuccra, annak ellenére, hogy képesek voltak krumplipürével illetve tetszés szerint borsóval tálalni. Végülis nem volt rossz, már ahhoz képest, amiket magyar kajaként láttam kínálni a menzán még a magyar elnökség ideje alatt (tejszíntől rózsaszínlő paradicsomleves és társai).
Vissza az események sodrához. Ha még nem lett volna elég a búcsúkból: augusztus utolsó péntekén vagy 5 leköszönő jóember közös búcsúját kellett túlélni. A méltán népszerű britt mókamester, Rory is a távozók listáján volt, úgyhogy az esemény grandiózusnak ígérkezett. Aztán ha nem is bontottuk le a Foresteriát, azért becsületesen... nos nem a megemlékezés a megfelelő szó, inkább a megfelejtés, már ha van ilyen. Szóval jól megfelejtettünk az öt lelécelőről, végső szomorú búcsúztatásuk vészes közelgéséről. A parti témája (mint megszokhattuk, nincsen parti téma nélkül) egyébként narancs volt, így egyszerűen, szóval valamilyen szinten narancsszínben kellett megjelenni, ez volt a minimum. Dehát ugye a minimum az milyenmár. Ha narancs, akkor narancs, nem szarozunk.
Mondom mindezt természetesen minden nemű belpolitikai jellegű utalás nélkül, én tényleg konkrétan egy narancs voltam, mint a fenti ábra is mutatja.
A szombat, mint olyan, általában az ehhez hasonló pénteki dajdajok után érdeklődés hiányában elmarad, szóval ugorhatunk is vasárnapra, irány Torino. Százvalahány km autóút nem nagy áldozat az egyik itáliai "nagy" meglátogatásáért, bár a túra ad- hoc jellege csak egy nap nézelődést engedélyezett. A város „igen-igen nagy”, még turista hemzsegésre alkalmas központ is bőven ad bejárkálni valót, többet, mint amit egy nap alatt le lehet gyűrni. Van folyója is, megannyi sokpilléres kőhíddal, a keleti oldalon meredek hegyekkel – kicsit olyan, mint egy fordított Budapest, csak itt a budai oldalnak alig maradt hely a domborzattól, a kastély meg a pesti oldalon található. Meg amúgy tök más az egész, szóval nemtudom miért erőltetem ezt a hasonlatot.
Ha valaki történetesen beleunna a sétálóutcák, műemléképületek, óriási, tágas terek csodálásába, a múzeumok és galériák rengetegéből is választhat. Mi a Museo Nazionale del Cinema tornyát, a Mole Antonellianat céloztuk meg, hisz egy várost a magasból látni mindig tuti élmény. Maga a múzeum is iszonyú igényes, kissé félhomályba burkolt, mozielőtér illetve vetítőterem hangulatú - mindezt csak a torony közepén felszökő üvegliftből, futólag csodálhattuk meg, magára a kiállításra nem szólt 7 eurós jegyünk.
A 167m-es torony kilátójából is csak azzal szembesül a szemlélődő, hogy biz a város nevetségesen apró töredékét járta még csak be, de már így is hót fáradt. Ismétlem magam, de Torinora talán az egyik legillőbb jelző, hogy tágas. Varázsa nem az apró eldugott utcácskákban, sikátorokban rejlik, hanem alföld-szerűen elterülő végtelen piazzáiban (ha ezt pizzáinak olvasta Kedves Címzett, akkor minden bizonnyal nagyon éhes) és egymás mellett sorjázó sugárútjaiban, sétálóutcáiban rejlik. Panoráma és városkép dömpingünk következik.
Ottlétünk alatt érdekes módon nem kellett embertömegek között szlalomozni, a város kellemesen kihalt és békés volt, egyfajta nyugodt vasárnapi hangulat ülte meg. Ez alkalmat nyitott a szokásos huligánkodásra.
Tudom, tudom a torony csúcsán lett volna igazán menő befeküdni. Most ere futotta.
Búcsúzóul végül felautóztunk a város melletti hegyen őrködő Basilica di Supergahoz, ahonnan még egy utolsó pillantást vetettünk a lemenő napfényben szikrázó Torinóra, majd hazasuhantunk a lusta vasárnap esti forgalomban.
Bazilika kívülről, belülről.
Nagyonhülye: panoráma napszemüvegen keresztül.
Torinó pipa, de csak haloványan, mert bőven maradt még mit felfedezni benne. Felmerülhet a kérdés: nade hol marad a címben szereplő tókörút? Hát el. Nincs több időm, holnap elutazom, nem mondom meg hova. Majd megírom utána, ahogy azt errefelé szokás.
A dopo!
Andrea
Csak megjött az a rohadék ősz. Egyértelműen jelzik ezt az egyre koraibb naplementék, a hűsebb levegő és az első szomorkásan hulló falevelek. Nem lájkolom. Minden melankolikus bájával és szépségével együtt az ősz nem az én hónapom. A szürke esős letargiánál nanáhogy jobban szeretem a verőfényes időket, de azt hiszem el kel fogadni, hogy ezzel a bejegyzéssel jó időre búcsút is inthettünk a zavartalan napsütésnek és az utolsó nyári hónapnak.
Mint ahogy búcsút intettünk Fabiano lakótársam harmincharmadik betöltött életévének és egyúttal némi aperitivoval üdvözöltük a rákövetkező reméljükminéltöbbet. Jó házigazda módjára Fabiano pizzával és végtelen mennyiségű caipirnha koktéllal vendégelte az apartmanunkat megszálló vendégcsürhét, amiért cserébe egy röplabdát és egy általam eszkábált, személyre szabott szülinapi posztert kapott.
Megszaporodtak mostanság ezek a hétközi kajálós estek, már ott tartunk, hogy különösebb apropó sem kell egy barbeque összekürtölséhez, megteszi egy „mert csak” indoklás gyanánt. Ennek folyományaként már alig főzök magamra böcsületesen, mindig valahol vagyok és valaki más kajáját eszem vagy szokásos pecsenyémet sütögetem a rácson. Már néha hiányolok is valami jó aljas disznózsíros, hagymába fojtott, pirospaprikás magyar készítményt Valószínűleg emiatt csaptam le a minap a menzán a Goulasch all' Ungherese című cuccra, annak ellenére, hogy képesek voltak krumplipürével illetve tetszés szerint borsóval tálalni. Végülis nem volt rossz, már ahhoz képest, amiket magyar kajaként láttam kínálni a menzán még a magyar elnökség ideje alatt (tejszíntől rózsaszínlő paradicsomleves és társai).
Vissza az események sodrához. Ha még nem lett volna elég a búcsúkból: augusztus utolsó péntekén vagy 5 leköszönő jóember közös búcsúját kellett túlélni. A méltán népszerű britt mókamester, Rory is a távozók listáján volt, úgyhogy az esemény grandiózusnak ígérkezett. Aztán ha nem is bontottuk le a Foresteriát, azért becsületesen... nos nem a megemlékezés a megfelelő szó, inkább a megfelejtés, már ha van ilyen. Szóval jól megfelejtettünk az öt lelécelőről, végső szomorú búcsúztatásuk vészes közelgéséről. A parti témája (mint megszokhattuk, nincsen parti téma nélkül) egyébként narancs volt, így egyszerűen, szóval valamilyen szinten narancsszínben kellett megjelenni, ez volt a minimum. Dehát ugye a minimum az milyenmár. Ha narancs, akkor narancs, nem szarozunk.
Mondom mindezt természetesen minden nemű belpolitikai jellegű utalás nélkül, én tényleg konkrétan egy narancs voltam, mint a fenti ábra is mutatja.
A szombat, mint olyan, általában az ehhez hasonló pénteki dajdajok után érdeklődés hiányában elmarad, szóval ugorhatunk is vasárnapra, irány Torino. Százvalahány km autóút nem nagy áldozat az egyik itáliai "nagy" meglátogatásáért, bár a túra ad- hoc jellege csak egy nap nézelődést engedélyezett. A város „igen-igen nagy”, még turista hemzsegésre alkalmas központ is bőven ad bejárkálni valót, többet, mint amit egy nap alatt le lehet gyűrni. Van folyója is, megannyi sokpilléres kőhíddal, a keleti oldalon meredek hegyekkel – kicsit olyan, mint egy fordított Budapest, csak itt a budai oldalnak alig maradt hely a domborzattól, a kastély meg a pesti oldalon található. Meg amúgy tök más az egész, szóval nemtudom miért erőltetem ezt a hasonlatot.
Ha valaki történetesen beleunna a sétálóutcák, műemléképületek, óriási, tágas terek csodálásába, a múzeumok és galériák rengetegéből is választhat. Mi a Museo Nazionale del Cinema tornyát, a Mole Antonellianat céloztuk meg, hisz egy várost a magasból látni mindig tuti élmény. Maga a múzeum is iszonyú igényes, kissé félhomályba burkolt, mozielőtér illetve vetítőterem hangulatú - mindezt csak a torony közepén felszökő üvegliftből, futólag csodálhattuk meg, magára a kiállításra nem szólt 7 eurós jegyünk.
A 167m-es torony kilátójából is csak azzal szembesül a szemlélődő, hogy biz a város nevetségesen apró töredékét járta még csak be, de már így is hót fáradt. Ismétlem magam, de Torinora talán az egyik legillőbb jelző, hogy tágas. Varázsa nem az apró eldugott utcácskákban, sikátorokban rejlik, hanem alföld-szerűen elterülő végtelen piazzáiban (ha ezt pizzáinak olvasta Kedves Címzett, akkor minden bizonnyal nagyon éhes) és egymás mellett sorjázó sugárútjaiban, sétálóutcáiban rejlik. Panoráma és városkép dömpingünk következik.
Ottlétünk alatt érdekes módon nem kellett embertömegek között szlalomozni, a város kellemesen kihalt és békés volt, egyfajta nyugodt vasárnapi hangulat ülte meg. Ez alkalmat nyitott a szokásos huligánkodásra.
Tudom, tudom a torony csúcsán lett volna igazán menő befeküdni. Most ere futotta.
Búcsúzóul végül felautóztunk a város melletti hegyen őrködő Basilica di Supergahoz, ahonnan még egy utolsó pillantást vetettünk a lemenő napfényben szikrázó Torinóra, majd hazasuhantunk a lusta vasárnap esti forgalomban.
Bazilika kívülről, belülről.
Nagyonhülye: panoráma napszemüvegen keresztül.
Torinó pipa, de csak haloványan, mert bőven maradt még mit felfedezni benne. Felmerülhet a kérdés: nade hol marad a címben szereplő tókörút? Hát el. Nincs több időm, holnap elutazom, nem mondom meg hova. Majd megírom utána, ahogy azt errefelé szokás.
A dopo!
Andrea
Andrea! Nincs ok a mentegetődzésre, ez a blog is nagyon szórakoztató volt. Egy pici megjegyzés, de csak azért, hogy a tényleg briliáns stílusodat és választékos szókincsedet egy kis folt se pöttyözze: összekeveredett a búcsút veszünk valamitől, ill. a búcsút intünk valaminek, nyilván a sietség miatt, de többször. Torino egyébként gyönyörű. Jó utat, bár gondolom, már repültök.
VálaszTörlés