Drága Címzett!
Legutóbb csukafejest ugrottunk Isztambul fogatagába,
kivesézve megannyi kis részletet, elsütve megannyi közhelyet. Ezúttal a
városnézésé lesz a főszerep, már ha tudom tartani magam ehhez a koncepcióhoz.
Péntek
A csütörtöki kultúrsokk után erre a napra a város
modernebbik részével való ismerkedést tűztük ki, ami ékes magyar nyelven annyit
tesz: korzózás a sopping sztríten. A véget nem érő Istiklal Caddesi (Függetlenség utca) a boltfóbiások
igazi rémálma lehetne. Szerencsére az odavezető úton akad néhány klasszikus látnivaló,
például a Galata torony, mely az Aranyszarv öböltől északra fekvő óváros egyik legmagasabb pontján őrködik, és a város látképének elmaradhatatlan eleme. A felliftezést ezúttal passzoltuk, mivel a torony tőszomszédságában
költöttük el első napi panoráma vacsoránkat, tehát akkor már teljes esti pompájában megcsodálhattuk a várost.
Némi kutyagolást követően elértük
az ominózus óriás Váci utca-hasonmást. Az utca szerencsére tágas, így a
délelőtti órákban a tömeg sem volt olyan vészes. Középen ősöreg történelmi
villamos ingázik fel s alá - ez adja meg ennek a korzónak a karakterét, s emeli ki
a sok hasonszőrű társa közül.
Szintén ez az utca ad otthont az Isztambulban egyébként nem
túl gyakori keresztény templomok egyikének.
A séta az örökké forgalmas Taksim téren ér véget. Újra a part
felé véve az irányt tűnik fel, hogy nini, még mindig magaslaton vagyunk - remek
kilátású meredeken futó kis utcák vezetnek le a hegyről. A Dolmabahce Palota
felé vesszük az irányt. Az óriási palotaépület elég húzós belépő árán látogatható, némi
mérlegelés után úgy döntöttünk, ezt most kihagyjuk.
 |
| Taksim |
 |
| San Fransisco |
 |
| Dolmabahce és a Boszporusz híd |
Délután fele jár az idő, visszakecmeregtünk hát
Taksim felé. A Függetlenség utcát időközben őrjöngő vásárló tömegek lepték el, emberfóbia üzemmód bekapcs... Kijutva a húsfolyóból Istanbul számomra egyik leghangulatosabb utcáján
kezdtük meg a hazagyaloglást. Szinte az egész utca másból sem állt, mint zene
és hangszerboltok véget nem érő sorából. A lefelé baktatva újabb és újabb
részletek bukkantak elő a lágyan lejtő és kanyargó házsorok közepette, és
mindezt a késődélutáni arany fények tették még hangulatosabbá.
 |
| Húsfolyó |
 |
| Az öböl túlsó oldaláról feltűnik egy mecset |
Vacsorára
beültünk a halpiac mellett található egyik kisvendéglőbe. Ezen a szabadtéri
placcon három étterem osztozott, és több száz vendég csámcsogott egyszerre a
tenger ajándékain. Mi a legszerényebb, már-már gyorsbüfé benyomását keltő
helyre ültünk le, mert csak ott volt már hely. Fehér műanyagszékek, egyszerű
étlap – válassz egy halat, és megkapod vaslapon vagy olajfürdőben sütve.
Mindenféle fűszer vagy szósz bűvészkedés nélkül. Köretnek valami féle levél
(talán tormalevél) és kenyér jár, meg hót egyszerű vegyes saláta. Belátható, ez
így nem éppen egyedi „ilyet is csak a törökök főznek” élmény, a halgrill
mindenhol halgrill, görög-török-olasz egyre megy. Igaz a frissességre bizton nem
lehetett panasz, és az ár is visszafogott. Friss hallal a bendőnkben tértünk
hát nyugovóra, másnapra szigetlátogató volt ütemezve.
Szombat
Korán keltünk, hogy elérjük az ázsiai oldalra vezető kompot,
ahol török kapcsolatunkkal találkoztunk, majd felpattantunk az Adalar (Herceg
Szigetek vagy valami hasonló) felé induló hajóra. A kompozás egyébként pofátlanul
olcsó, egy-két eurónyi összegekért cikázhatunk a kikötők között. Úgy egy órányi
sirályzsivajos ringatózás után partra szálltunk a Burgazada szigeten.
 |
| Háttérben a Hagia Sophia, de ez a sirályokat valamiért nem érdekli |
A kompról
leszállva két helyi alak egyből kipécézett magának minket a tömegből, és az istenért nem
akartak leszállni rólunk. Nem bántuk kifejezetten, hogy mindenhova követnek
csendesen, bár meg kell hagyni, elég ápolatlanok és büdösek voltak. Na jó
megnyugtatásul elárulom, hogy szelíd kóbor kutyákról van szó. Isztambul tele van
velük, de nem csak kutyák, macskák is hemzsegnek mindenfelé. És bár javarészt
gazdátlanok, az emberek jól bánnak velük, sok helyütt látni a járdán
elhelyezett vizes tálkákat, etetőket.
A sziget némi nyugodt fellélegzés volt a nyüzsgő város után,
az autók például teljesen ki vannak tiltva innen. Vállalkozó kedvűek
lovaskocsit bérelhetnek közlekedési eszköz gyanánt, de a kocsisok úgy
hajtanak, mint... nos mint a kocsis, szóval néha úgy kellett félreugrálni az
útból.
Andalgó nézelődéssel, szendvicsfagyizással telt az idő, még némi
fürdőzés is belefért. Igaz a víz telis-tele volt medúzákkal, amik szerencsére
nem csíptek, így a fürdőzés nem fájdalmas, csupán gusztustalan élmény volt. Most
már tudom, hogy érzi magát a karácsonyi kocsonyában úszkáló csülökdarab.Bónusz: strandon lustuló kavicsos kutya, kedvenc kavicsával. Örök
barátság.
Visszainduláskor a kompra történő belépés ellenőrzéséért egy éber macska elvátrs felelt. Úgy látom lesz majd egy bónusz bejegyzés ezekről a lehetetlen helyeken henyélő macskákról.
 |
| Kontroll |
A visszahajózást egy teleshop műsorokat megszégyenítően sima előadást nyújtó török manus dobta fel, aki szuper zöldséghámozót árult 5 líráért - azóta is bánom, hogy nem vettem meg. Az ötlet egyébként zseniális: felmégy a hajóra a portékáddal, levezeted a kis előadásodat, az emberek nem tudnak nem odafigyelni, meg aztán egy hajón nincs is nagyon hova menekülni, szabsz egy árat, amit az unatkozó utasok különösebb mérlegelés nélkül kiadnak, és a nap végén tele a zsebed.
 |
| Teleshop IRL |
Délután visszatértünk az ázsiai oldalra, ahol egy igazi déltörök
specialitásokkal büszkélkedő étterembe ülhettünk be. A hely amolyan átmenet
volt a pesti török gyorséttermek és a hagyományos vendéglők közt – a pultnál
ráböktünk és kiválasztottuk amit ennénk, majd a pincérek kihozták asztalunkhoz a
tányérokra tálalt fogásokat. Mondanom sem kell ebből is ettünk egy kicsit, majd
abból is egy kicsit, egészen addig, amíg már a rosszullét kerülgetett.
Boldogság. Némi levezető séta Ázsiában, majd visszahajóztunk Európába aludni.
Vasárnap
Máris elérkezett utolsó aktív napunk, másnap már csak
röpködés, meg zötyködés lesz osztályrészünk. Felkígyóztunk hát utazásunk utolsó jelentős
mecsetjéhez, mely Süleyman nevét viseli. A camii melletti kis utcában épp
filmjelenetet forgattak, ha jól tévedek 40-es éveket idéző jelmezekkel, kakasos nyalókával és
díszletet csócsáló színészekkel. Jó móka volt, épp csak pár méterre
bámészkodtunk és nyújtogattuk nyakunkat a rendező, az operatőr és
a statiszták háta mögött.
Harcedzett mecsetlátogatóknak a Süleyman sem fog meglepetést nyújtani, bár ólomablakai különösen szépek.
A tőszomszédos óriási egyetemi park sajnos épp nem fogadott
látogatókat, a grandiózus főbejárat azért így is süvegelendő.
Sétánk az
elkerülhetetlen bazársorokon keresztül vezetett vissza a már jólismert Galata
hídhoz. Gyerek még az idő, hova lehet még menni, mit nem láttunk még? Egy
poszterárusnál figyeltem fel egy képre, ami egy gyönyörű fekvésű mecsetet
ábrázolt a tengerszoros partján, háttérban a túlpartra nyújtózó Boszporusz
híddal. Na ezt látni kell élőbenis!
Taksimból indulva az első megálló a Bambi
gyorsbüfé egy újabb török specialitással, amit muszáj voltam kipróbálni: ez nem
más, mint a grillezett báránybél szendvics, a "kokorecs". A belet hatalmas
kötegben felekereik egy nyársra, faszén fölött megsütik, majd apróra vágva,
fűszerekkel kenyérbe töltik.
Bélburger... Nem rossz. Az út a Dolmabahce Palota mellett folyatódik,
majd végestelen végig a parton fekvő, gondosan elfalazott kacsalábonforgók
mellett halad el: Dolmabahce, Four Seasons, Atatürk Főiskola, Ciragan Palota... A Dolmabahce melletti fal volt, hogy jó 8 m magasnak tűnt, és helyenként
gépfegyveres katonák posztoltak a kapuk mellett - kemény.
Hogy még véletlenül se
maradjak majszolás nélkül, benevezek egy guruló árusnál némi rizses,
csicseriborsós, csirkés abrakra - ez is egy utcai klasszikus, amilyen egyszerű,
olyan ízletes. Az út helyeneként kilyukad a partra, innen látom, messze van még
a híd. Egy három gombócos szendvics fagyival biztosítom az energia utánpótlást,
na nem mintha az éhhalál kerülgetett volna.
A gyaloglás végül hosszabbnak bizonyult, mint gondoltam, szép
lassan beesteledett, mire elértem célomat. A 4km-es kutyagolás végén viszont
nem kicsit szidtam Murphy anyját, amikor is megpillantottam, hogy a becélzott
Ortaköy Camiit épp felújítják, és jószerivel semmi nem látszik belőle. Sebaj pár
képet így is megért, az éjszakai kivilágításban menőző híd pedig pompás látvány.
A mecset mellett kézműves bazár biztosította a pezsgést, egy fazon a padon
gitározgatott, a háttérben a vendéglők teraszán nagyban ment a teaszürcsölés és sisapöfögés.
Hangulatos, de nem ártana visszafordulni, mert hazáig még bő 5 km van
hátra.
Az utolsó kilométer le lett csalva villamossal, mert már
igencsak betelt a pohár a lábbuszozással. De egy perverz ötlettől vezérelve nem a
hosztelnél, hanem a halpiac melletti egyik étteremnél lyukadtam ki. Ezúttal az
egyel puccosabbnak festő egységben foglaltam helyet. Nem igazán sikerült
angolul megértetni magam, a pincérek kétségbeesetten passzolták egymásnak az
idegenajkú turistát. Az sem segített éppen, hogy már későre járt, kezdtek
kifogyni... nos mindenből. Kb. háromszor kellett módosítanom a rendelésemet,
mire nagynehezen sikerült ennem valamit. Rá kellett jöjjek, hogy ez az étterem
semmiben nem különbözik a pénteken próbált halbüfétől, csak igényesebb
a környezet. Szóval grill, és fritőz. Aztán meg csak vártam és vártam, de a másodiknak
kért fogás, ja meg a megváltásként várt vizem csak nem akart megérkezni. Végül
betelt a pohár (ami ugye soha nem is volt az asztalon), fogtam a pénzt, besuvasztottam a 20 perce előttem éktelenkedő
kajamaradékos tányérom alá, és leléptem. Ehhez képest a műanyag asztalos büfé Gundel volt. Búcsúvacsorának elég szánalmas. Még
szerencse, hogy gyakorlatilag egész nap zabáltam, különben még morcos lettem
volna.
Bánatomat dalban mondom el, énekelné Jimmy, én egy útbaejtett éjféli
baklava-limonádé kombóba fojtottam, és így helyreállt a világ rendje.
A vércukrom valahol félúton lehetett a hold felé. Hazamenet még megcsodáltam a kikötő legújabb óriás szépségét és az esti látképet, majd előkészülve
a másnapi hazaútra megkezdtem utolsó isztambuli alvásomat.
Héfő reggel fogtam a cekkert, villamossal és a képen látható
mókás drótmetróval felközlekedtem Taksimra, ahonnan a transzfer buszok
indulnak. Említett földalatti nyílegyenesen megy fel a partról a hegyre, így
budavári sikló módjára kötél vontatja, és teljesen automatikusan működik. Elég
korrekt szerkezet. Ráadásul a belépőkapuk épp nem nagyon működtek, úgyhogy
ingyen utaztam, ami mindig jó érzés.
 |
| Ahogy a székely mondaná: "fárde metró" |
A transzferbuszok mellett láthatósági
mellényes óbégató figurák biztosították, hogy még véletlenül se rossz reptéri
buszra szálljon az egyszeri turista. A Boszporusz hídon suhanva egy utolsó búcsút intettem a
városnak, majd a mögöttem ülő "minden szart lefényképezek hatszor, még ha buszon is ülök" pacák folyamatos kattogásárával
aláfestve átadtam magam az utazás zsibbadt kábulatának. Felszállás, repülés, leszállás –
a hazaút ismét felemésztett egy teljes napot. Lombardiában az idő csak távolról
emlékeztet a török 30 fokokra, nemsokára már a fűtési szezon kezdetéért fogunk
vonyítani. Jól megszokott isprai ágyamban hajtom álomra fáradt fejem. Jó éjt, Isztambul, és remélem mondhatom: a viszont látásra!
Az 1001/200,2 Éjszaka meséje itt, majdnem két hónapos csúszással, véget ér. De
mint az errefelé megszokott, „hamarosan” jön folytatás, újabb olasz epizódok. Addig is:
Merhaba!
Andrastürk
