Vizit

Drága Címzett!

Jelentős kihagyás után próbálom összekapkodni, mi is történt a legutóbbi képeslapom óta. Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy utolsó hónapomban járok, május végén lejár a szerződésem. És látám, hogy ez egy felől jó, mert hamarosan hazatérhetek, másfelől meg hát nem jó, mert itt kell hagyjak egy izgalmas, élménydús, vidám helyet, kedves embereket és egy jó munkahelyet. Persze megy a melókeresés, tervezgetés, elmélkedés. Újratervezés. A következő lehetőségnél forduljon vissza.

Node, kanyarítsuk ismét a gondolatvonatot a tavasz eseményeihez. Szóval itt a tavasz, dugnak a fák, virágzanak a kutyák. És megjöttek az első vendégek otthonról, de nem is akárkik! Bátyám és két gimnazista jóbarát (kódnév Mundi és Pista) személyében magyarhon lehető legalpáribb és legfárasztóbb delegációja érkezett hozzám. Azazhogy csak majdnem a leg-, mert sajnos az ominózus elmegyógykocsi negyedik kereke, nevezzük Pömpének, nem tudott eljönni. De talán csak ennek köszönhető, hogy túléltem ideg összeroppanás, teljes szellemi leépülés vagy agyi végelgyengüléses kóma nélkül ezt az öt napot. Mondom mindezt a lehető legpozitívabb érelemben.

A srácok az érkezés nulladik percétől olyan parttalan káromkodással csipkézett útszéli stílust vittek, amit csak mi, magyarok tudunk, pláne külföldön, és amit szerény primitív véleményem szerint egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindezt megszokott olasz környezetemben hallgatni és művelni már magában is élmény volt.

Kezdjük mondjuk azzal, hogy amint ezek a drága emberek megtudták, hogy lakótársam török, és neve Gurcan (ejtsd Gürcsán), egyből rákezdtek csak úgy üresbe skandálni, hogy „Gyur-csány taka-rodj, Gur-csány taka-rodj, majd a továbbiakban nemes egyszerűséggel - egyszersmind rendkívüli történelmi tájékozottságról tanúbizonyságot téve - csak „százötvenév” néven hivatkoztak a török srácra. Szerencsére Gurcan rendkívül türelmes és joviális fazon, így egy rossz szava nem volt rá, amikor hétvégén hajnal 9-kor arra kellett ébredjen, hogy a vendégek nem épp Kölcsey magasságokat súroló skandákat óbégatnak két falrepesztő fingás és random konyhai istenbasszamegezés között. Én meg csak sütkéreztem a kultúra ezen abszolút nullpontjának, a szellemiség feketelyukának sötét sugaraiban. És persze szíves örömest vettem ki részem az egész showműsorban, hisz már hiányzott egy ilyan igazi kiadós magyar paraszt beöntés.

Na szóval ezek megérkeztek szerda délelőtt, betömtem a képüket némi helyi sült kolbász polenta kombóval és tettünk egy kört Ispra cityben amolyan felvezetés képpen, bátyót még a vízbe is sikerült becsalogatni. Séta közben meg a stratégiailag jelentősebb helyeken Gáborom elböffentette magát, hogy akkor most „Álljunk össze” - ilyenkor egy rendkívül maszkulin önfotózós csoportképet követtünk el, háttérben az ikonikus tájjal. Apellátának, nyavajgásnak helye nincs, ha álljunkössze volt, akkor bizony össze kellett állni és kész.

Az estét aztán italozással, kártyázgatással ütöttük el, majd rápihentünk a másnapi Milánózásra. Szerencsére a szépemlékű Manfred távozása óta sem kaptunk újabb lakótársat, így a srácok külön szobában, vetett ágyban élvezhették apartmanunk fényűző luxusát.

A fentebb már ecsetelt kultúrkörülmények között zajló, kényelmes tempójú reggeli készülődést követően bepattantunk bérelt Fiestánkba és elrobogtunk a divat fellegvárába turizálni egyet. Dörzsölt helybéli vezető híján valószínűleg Milánó sok szépsége rejtve marad a turistatérkép alapján cikkcakkozó látogató előtt. Így helyismeret nélkül én sem tudtam elvezetni a srácokat például a kevésbé ismert csatorna menti városrészekhez, eldugott belsőkertekhez, titkos tuti helyekhez, maradt a szokásos városközponti útvonal, Duomoval, Galeriával, Scalaval, luxus bevásárlóutcákkal, patinás bankokkal, templomokkal.

Elvileg a világ legnagyobb lovasszobra.

Ez is megvót

Kurva ízléses a Duomo előtt fozkodni

De a Galleriában még kurva ízlésesebb

Spoiler: enyhe túlzással igazából ez a milánói látnivalók fele

Ám az első és legfontosabb napirendi pont, ami szeretemafocit vendégeim ötlete volt és melytől semmiképp sem lehetett őket eltántorítani, az a San Siro stadion rituális lebrunyálása volt. Ehhez át kellett zarándokolnunk Kőbánya milanoi megfelelőjén is, ámde úgy tűnt a dörzsölt taljánok fel voltak készülve hasonló terrorcselekményekre, így csak a stadion köré húzott kerítéskordonon túlról, amolyan jelképesen eljátszva ívelhették hőseink képzeletbeli veseterméküket a térfigyelő kamerák kereszttüzében.

Hat óra kóválygás után úgy döntöttünk kellőképp lekoptattuk szemeinkkel a látnivalókat és egy immáron szokásosnak mondható esti zsugázást, szürögetést követően nyugovóra tértünk.

Péntekünket a Lago Maggiore szimbólumánál, a Santa Catherina del Sasso kőfalba vájt remetelak mustrájával kezdtük. A JRC-ban dolgozók számára ez amolyan kötelező program, valahányszor látogatók érkeznek, előbb-utóbb sorra kerül ez a félórás nézelődés is. Én például ha jól számolom harmadszorra csodálhattam meg a placcot, de ismerek olyat, aki már lassan nem tudná egy kezén megszámolni az alkalmakat. Mindezt mindenféle panaszkodás nélkül mondom, a kőtornácokról a tóra és szigeteire nyíló látvány mindig megéri a rövid lépcsőzést, és még belépőt sem szednek érte.

Egyébként is S. Catherina csak egy rövid megálló volt aznapi igen mozgalmasra tervezett körutunkban. Tovább nyomulva észak felé tettünk egy rövid kávé-fagyi szünetet Lavenóban, majd folytattuk az utat Luino felé. Útközben felküzdöttük magunkat egy távolról igen látványosan eredő sziklacsúcsra is. Panoráma, napsütés, álljunkössze.

Arra a távoli sziklára fogunk felmenni, ha megtaláljuk az utat

Megtaláltuk...

...ahogy a sziklafal szélét is

A kissé érdektelen Luino előtt bekanyarodtunk a szárazföld felé, megcélozva Varese várost és az ő híres neves szent hegyét. A Sacro Monte másodszorra sem okozott csalódást. A helyiek is láthatóan előszeretettel használják a zarándoksétányt rendszeres délutáni kutyasétáltatásra vagy elmélkedő kóborlásra, olyan jó hely ez. A terv az volt, hogy felérve Santa Maria del Monte falujába majd jól megcsodáljuk a naplementét, ahogy ezt annak idején is faszán megálmodták a túraszervezők, amikor először jöttem ide a JRC fotósklubbal. Oszt a végén jól nem lett belőle semmi, akkor még azt hittem azért, mert későn értünk fel, de utólag utánagondolva már világos is, hogy ez a hegy keleti oldalán lévő, déli kitettségű kilátópontról még elméletileg sem lehetséges. Szóval annak idején valaki nagyon hülye volt ezzel a naplementés ötlettel, én meg reflexből át is vettem.

Oda föl...

...majd oda le

Történt tehát, hogy a Nap pompás lemenés helyett kajánul röhögve a hegy takarása mögé araszolt, mi meg amúgy is kezdtünk kifutni az időből, merthogy a környék legjobb pizzériájában várt minket foglalásunk és még a hegyről is le kellett jutni, vásárlást is el kellett intézni, szóval volt egy kis rohanás. De végül tökéletesen időben értünk az épp nyitófélben lévő étteremhez, ami csakhamar zsúfolásig telt nápolyi jellegű pizzára éhes jónépekkel. Pizza amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el, kissé éhesek is voltunk na.

Hazaérve némi pihegést követően még lenéztünk az egyik bungalóban tartott tipikus teltházas JRC-s szülinapi házibuliba, úgyhogy ezt a tételt is kipipáltuk a listánkról.

A szombat nemkülönben sűrűnek ígérkezett, az Orta tónál és San Giulioban kezdtünk. A festői falucska személyes kedvencem, és még saját szent hegye - vagy ha úgy tetszik szent dombja - is van, melyen vagy két tucatyi, „szokásos” cserépfigurákkal és freskókkal berendezett kápolna bújik meg. A zarándokhely nem Jézus körül tematizálódik, mint az előző nap meglátogatott varesei nagytestvére, hanem Assisi Szent Ferenc életéből mutat be jelenteket.

A kritikus jelentőségű fagyiutánpótlás beszerzését követően ismét autóbaszálltunk és nekivágtunk a Motterona hegy kacskaringóinak. Az 1400-as csúcs közelében még bőven akadt hó, az elvárt szuperkilátást azonban kissé elhomályosította a szikrázó napsütésben hirtelen felszökő pára. Azért a távoli hegyóriás, a Monte Rosa így is pazarul festett, össze is álltunk gyorsan, hogy megörökítsük.

Álljunkössze

Némi körömcipős hóban szerencsétlenkedés és lődörgés után a Maggiore felé vettük az irányt, leérkezve a hegy lábához azonban  meglepetésként ért minket egy sorompós kapu. Kiderült, kemény 6,5 eurót szednek minden hegyen átautózó pógártól, merthogy ez természetvédelmi terület vagy mi a szösz. Valahogy az ezt jelző táblát nem nagyon vettük észre, de hát egyszer kibírjuk.

A leszakadva a hegyről a luxusszállóiról és boltjairól híres Stresaban landoltunk. Innen egy rövid magánhajókázást tettünk a Borromeo szigetek között, a halászok szigetén partot fogva. Kődobálással együtt is egy órás program, kellemes levezetése volt a napnak.

Na ez is megvolt, akkor irány haza, előtte még egy gyors bevásárlás, mert kitaláltuk, hogy vacsira lazacszószos tésztát kotyvasztunk, saját készítésű pastaval meg minden. Ez remek ötlet volt, csak kissé sokáig tartott az elkészítés, így valamikor este 10 tájban félálomban – félholtan szürcsöltük a tejszínes lazacos taiglatellét.

Tanakodtunk, hogy mi is legyen a másnapi program, lévén az majd az utolsó nap lesz a vizitből és még a repülőt is el kell érni, igaz csak késő este. Végül megállapodtunk egy Como tavazásban, azzal nem lehet nagyon mellényúlni. És bizony a vadromantikus tó hozta is a formáját. Como városából Bellagio felé autóztunk, ahogy ezt tettem már első látogatásom idején is, és a látvány ismét letaglózóan gyönyörű volt, különösen, hogy a tavat koszorúzó tornyosuló hegycsúcsok némelyikét még szikrázó hó is fedte. Barátaimból is csak egykét elfojtott istenbasszamegezésre futotta, megaztán ellőttünk pár álljunkösszét is. Útközben próbáltuk kitalálni, hogy vajon hol lehet a tó túloldalán a híres Star Wars villa, és rádöbbentünk, hogy szegény George Clooneynak elfelejtettünk szólni, hogy jövünk.

Como

Bellagio  félsziget csúcsán, háttérben az Svájci Alpok

Elérve utunk végcélját, Bellagio ékszerdoboz sikátorai közt és békés partjain fagyizással és kődobálással töltöttük időnket, aztán hamar autóra szálltunk mert máris délutánra járt az idő, a gépet meg ugye el kellet érni. Erre kegyetlen forgalom és dugó állt be amikor megpróbáltunk kislisszolni Comoból és már kezdtünk aggódni az idő miatt. A városból nagy nehezen kijutva aztán normalizálódott a helyzet, de később Varesenél még elképedve láttuk, hogy a szembe sávban, Milánó irányában eszméletlen kocsisorok torlódtak fel.

Visszaérve Isprába rohamtempójú összerámolást követően végül könnyes búcsút intettünk egymásnak. Miközben a bérautó a magyarokkal a bergamoi reptér felé szelte magának az utat az esti csúcsban, én már az elmúlt napokban készült képeket nézegetve azon sóhajtoztam, hogy bizony lesz miről írni.

Volt ez mind vagy két hónapja, és azóta még voltak ám történések! Például alig két hétre rá ismét a Como tó partjainál jártam, merthogy másokhoz is látogatók érkeztek és hogy-hogy nem épp Como volt az egyik úticél. Hab a tortán, hogy épp a közmondásos szépségű, fentebb már említett Villa Balbianellohoz mentünk, a.k.a. a Starwars villához, ahol épp nyílt nap volt, így a csodás kertjét ingyen látogathattuk meg.

A hazautat ezúttal Como várost taktikusan kikerülve, Svájcon keresztül terveztük meg, így még a Lugano tó partján fekvő Lugano városát is futva bebarangoltuk.

Nem is értem, itt van az Orta tó, partján Orta San Giulioval, van Como tó Comoval, Monate tó Monateval, Varese tó Vareseval, Lugano tó Luganóval, Comabbio tó Comabbióval, de bezzeg a Maggiore tó mellett nincs Maggiore evű település. Nem is igazi tó ez így kérem.

Nos zárom soraim, de hamarosan újranyitom őket, és meglássátok délies szelek fújnak majd e blogon!

Addig is kezicsókolom!

Ándrásze ’ádzsdu*


*az olasz kiejtés