Július búcsúztató

Kedves Címzett!

Midőn ezt írom, megjött Augusztus, és gyönyörű, esős fosadék időt hozott. Így annál is jobban esik visszagondolni a múltheti szép napokra, amikor csak félig volt fosadék a klíma. Mondanom sem kell, a hét megint úgy tűnt el a süllyesztőben, mintha az ember egy átlagos hétfő reggeli napon hóna alatt a Pravdával bevonulna a rötyire, és mire kijön onnan, már péntek van.
Kaptam pár barátian szurkáló megjegyzést, hogy nem írok semmit a munkáról, ergo nyilván nem is dogozom. Ezt azért cáfolnám, és fenntartom, hogy munkáról írni – hacsak nem útiműsor-vezető, tesztpilóta vagy aligátoridomár az ember – nem túl érdekfeszítő. A munka köszöni szépen megvan, gyűjtögetem, rendezgetem, számolgatom az emissziós faktorokat, üzemanyagokat, égetési technológiákat, már valamivel gondolkodósabb is helyenként a meló, aztán ha jól csinálom a dolgokat, talán még egy-két döntési helyzetnél is jelen lehetek, ami azért mindig érdekes. És persze szép lassan látok olvasok új dolgokat, mindenképp épülök az ittlétből, de összességében még  várakozó állásponton vagyok, lesem vajon merre megy a dolog szakmai szempontból.

Nade vissza július utolsó hetére. Továbbra is be van táblázva az isprai ember délutánja mindenféle sportokkal, focival, floorballal, esetenként tai chival vagy ami épp akad. Az estéket pedig random grillezések és egymásnál csövezések tarkítják. Kiemelendő egy eseményt, a szerencsés időjárás és enyhe éjszaka nyújtott lehetőséget többek közt a lengyel szervezésű parti témás partira. Értsd: tengerparti, beach, hawaii témás, de egyébként szokásos zabálós, szűrögetős, dajdajozós összejövetel a bungalók tövében. Na jó talán a szokásosnál több vodkával.

A pacskerban csattogó, törülköződerekú, hawaii-hányásos vendégsereg válogatott rágcsálnivalókkal és italokkal csillapíthatta képzeletbeli tengerparti tikkadtságát.Az est kulináris fényét – már ha volt ilyen neki - emelendő, illetve a lengyel magyar kétjóbarátság jegyében egy spéci kenyér készítésére adtam fejem. A koncepció az lett volna – és itt már sejthető, hogy nem annyira jött össze – hogy a kenyér a lengyel zászlót formázza a ritkábban látott lengyel fehér sassal a tetején. A vörös szín elérése érdekében egy merész ötlettől vezérelve pürésített (savanyú) céklát és paradicsomot kevertem a tészta egyik felébe.



A sütés kezdetéig úgy tűnt, hogy legalább a rózsaszín árnyalatot sikerül elérni, de jaj,  az oxidáció kegyetlen szerető: egyik kezével készre süti kenyerünket, másik kezével viszont totálisan kibarnítja "szép" rózsaszín tésztánkat. A színt leszámítva azonbnan nem lehetett ok a panaszra, a héj ropogott, a bél habosan foszlott az éhes partizók zápfogai között, még a káposztalevélből faragott fehér sas is tisztességesen felismerhető formájú maradt. Eddigi parapék pályafutásom legsikerültebb darabja sacc 2 kilós súlya ellenére mind elfogyott. A világos barna színű céklás rész - akár hiszi Kedves Címzett, akár nem - pedig különösen finom utóízeket produkált, úgyhogy nem utoljára kotyvasztottam ilyet. A kenyér mellé kínált sajtos kence receptje szokás szerint a Kudlik Juli részlegen.

Ahogy az az ilyen péntek esti meditálások után lenni szokott, a szombat valahol elveszett tér-idő kontinuumban, és a JRC fényes elméi legközelebb arra eszméltek, hogy újabb kirándulós vasárnapra virradt az ég, és az autópályán hasító kocsijuk ablakaiba egyre növekvő hegyvonulatok látványa kúszik be. Úti célunk a legutóbbi massonei mászástól nyugatra esett, és térkép alapján könnyedebbnek ígérkezett az előző heti menetnél, még egy kis tó is útba esett a csúcs fele, ami tökéletes ebédlőhelyként adta magát.

Ahogy megkezdtük emelkedésünket Campello del Monti 1300m-en fekvő apró zsákfalvából, a tűző napsütésben egyetlen aggodalmunk az volt, hogy a magas páratartalom teljesítőképességünkön kívül a látótávolságot is le fogja majd határolni.

 

Félúton lehettünk az 2100 környékén várakozó tóhoz, amikor mindenki látványosan elkezdett öltözködni – hűvös szél és a csúcs felől ereszkedő felhők borították be a hegyet és kedvünket. De nem eshetett folt hivatalosnak korántsem mondható, saját alapítású sportklubjaink becsületén: a PISS (People of Ispra Swimming Society) és a CRaP (Climbing Ridges and Peaks) szellemisége megkövetelte, hogy legalább a tóig felmenjünk és ott hősiesen megmártózzunk a -273 fokos vízben.





A fenti képre azért büszke vagyok. Szerencsére Rorynak sem kell kétszer mondani, hogy ugyan már álljon oda a kereszthez hamár ilyen ágyékkötőben rohangál.




Részben a ráció, részben a tó mellett elköltött piknik és menedékházi teázást követő jóleső elnehezedés juttatta arra az elhatározásra a csapatot, hogy nem érdemes a felhőbe burkolt csúcsot megmászni, ideje hát visszaaraszolni.

Tanulva a legutóbbi esetből (értsd k*rvára nem tanulva), a visszaúthoz ismét egy alternatív ösvényt választottunk, hogy azért mégiscsak na. Vicces módon a lemenetelhez először fel kellett mennünk egy hágóra, majd a gerincet követve lekeveregni a faluig – erről persze előzőleg mindenkit korrektül tájékoztattunk, és meg is szavaztuk jól.



Ezzel még nem is lett volna semmi baj, csakhogy az egyik első alkalmas hölgy a sacc150 eurós vadonatúj, bejáratlan Garmont bakancsával, mint kiderült kicsit tériszonyos, és mini-idegösszeroppanást kapott az egyik meredekebb gerinc melletti szakaszon. Namost persze azon kívül, hogy minden együttérzésem, meg jajszegény, mégiscsak volt még két másik leányzó, akiknek volt annyi esze, hogy a hágón megpillantva a további útvonalat azt mondták, hogy ők ehhez fáradtak, és inkább visszamennek az eredeti úton. Ehhez képest hősnőnk önbizonyítási vágya (azaz hogy nem fordult vissza a többiekkel) oda torkollott, hogy remegő lábakkal és állandó támogatással tudott csak tovább menni még a legártatlanabb szakaszokon is – mentális blokk. Az eredetileg tervezett ösvényt meg a rossz látótávolság miatt nem is találtuk meg, úgyhogy végül az alternatív útvonalhoz képesti alternatív útvonalon vánszorogtunk le a hegyről. Nem sokat túlzok, ha azt mondom, Samu teknősöm erősebb tempót diktált volna lefelé. És persze én továbbra is együttérzek meg, sajnálok, de így ne toljunk már ki másokkal, azt meg ne is említsem, milyen felelőtlen dolog korlátolt képességei tudatában belevágni valakinek egy ilyen útvonalba.

Spongya rá, szép a táj, leértünk épp szürkület előtt, jutalompizza és fagyi vár a faluban, meg egy kétórás hazavezetés engem – ugyanis sofőrünk, a francia hölgy épp csak örült hogy él, és vízszintes talajt érez lába alatt, nemhogy levezessen 15 kilométer hegyi szerpentint majd egy jó adag autópályát.

Éjféltájban zártuk hát a napot és egy újabb pihentető hétvégét. És most is hasonló dogok esnének velünk, ha nem lenne ez a fránya hétvégi eső. Hát hogy purcantsa ki magát így az ember? (megj.: ez a bejegyzés a csendes múlt péntek estén íródott, ordító zivatar-zongorával a háttérben, csak kicsit megkésve sikerült feltölteni ide. A következő bejegyzésben elregélem, hogyan is ment a kipurcantás.)




Üdv:

Andrea