A kőművesség jegyében

Kedves Címzett!

Eljött az önszembesítés ideje. Előzetes terveim, választási kampányba illő ígéreteim ellenére, csak nem sikerült megírnom a múltheti beszámolót a munkahét végéig. Önbecsülésem romjain kuporogva, tördelt kezekkel írom soraim. Minden szóköznél gondolati szünetet is tartok és átértékelem nyavalyás életem, melyben még egy saját magam szabta határidőt sem tudok tartani. Nincs mit ehhez hozzátenni: elkúrtam. Nemkicsitnagyon...

Nade a kötelező jellegű önrugdaláson és nyilvános kanosszajáráson túljutva lássuk a memoárt.

Jó egy hete, hogy a kőműves mesterség két remekén nyugtathattam monitorfényében megfáradt szemeimet. Szombaton szorgos emberi kezek által sziklafalba vájt építményben jártunk, vasárnap pedig nem az emberi kéz, hanem a természet műalkotásait csodálhattunk meg egy hegy tetejéről.

Santa Caterina del Sasso a Lago Maggiore egyik fő nevezetessége, a képeslapok, brosúrák egyik állandó szereplője. A tóba szakadó sziklafalak oldalában kialakított remetelakot egy vihar során hajótörést szenvedett tehetős fazon, Alberto Besozzi alapította, aki úgy döntött, itt a sziklák tövében folyatja életét teljes elszigeteltségben. És hamár így döntött, felépíttetett egy Santa Caterinának szentelt kápolnát, melyet később kettő másik követett, és a szikla végül több remete testvér lakhelyévé vált.

A létesítményt kanyargós kőlépcsőkön vagy ad-libitum lifttel lehet megközelíteni, pár perces ereszkedés után már elénk is tárul az első kőpavilon és az alatta húzódó kompkikötő, ami további túristahordákat hoz-visz a környező településekről.







Pár előépületen, boltíves pavilonon és sziklafal mellett kialakított féludvaron át jutunk el végül a templomba, ami szokatlan kanyarodó formájával a sziklákat követi és freskókkal díszített belsejében egy mumifikált testet is őriz, aki igazából nem tudom kicsoda. Béna egy turista vagyok az biztos, de legalább a barátságos ájtatos macskát lefotóztam.

A belépés ingyenes, ami kellemes meglepetés, de valahol érthető is, mert a kolostor kényelmes bámészkodással, kattogtatással együtt is szűk fél óra alatt bejárható.

Ugyanez nem mondható el a 2161m magas Monte Massoneról, azaz a Szabad Kőműves Hegyről, melyet vasárnap 11 órakor kezdtünk el meghódítgatni Luzzognó piciny falvából, 730 m-ről indulva. Mondjuk azt sosem értettem igazán, hogy mi késztet emberket arra, hogy egy hegy kellős közepén települést alapítsanak. Tehát jön egy manusz, betévelyeg ebbe a völgybe és akkor azt mondja: „na itten most legyen egy város”? Miért pont ott? És minek, ha 3 km-el odébb van egy ugyanolyan másik? Persze nem vitatom, az élet szép lehet egy ilyen kis hegyi településen, de tősgyökeres pösti lévén szinte elképzelhetetlen számomra, milyen lehet ilyen környezetben felnőni, mennyire más mentalitású emberek kerülnek ki innen, mint egy városból vagy agglomerációból.

És akkor az ezerakárhányszáz méteren lévő piciny szórvány tanyákról már ne is beszéljünk. Ezeket felfele és lefele menet is megcsodáltuk. Jobb esetben teheneket tartanak, de volt amelyiknél még jószág sem volt, inkább tűnt remetelaknak, mint bármi másnak. Rejtély.



Az egyikből még ki is rontott egy tata és ebédünkhöz megmutatta a legszebb, legkényelmesebb placcot a háza mellett, aztán meg kávéval és grappával kínált. Felfoghatatlan.

Az egyik népesebb, produktívabb tanyát egy több kilométeres drótkötélpálya köti össze Luzzognoval, amivel nyilván árukat, élelmet, egyebet tudnak viszonylag praktikusan szállítani a külvilág és saját kicsiny elszigetelt fellegváruk között.

Túránk erdőn, mezőn, bérceken át vezetett, feflelé haladva pedig a fokozatosan kibontakozó táj volt a jutalmunk.







A távolból a 4000m-es Monte Rosa tiszteletet parancsoló havas csúcsai emlékeztettek, hogy mi igazából csak egy játékhegyen sétálgatunk...

Frissen beszerzett, közepesen márkás túrabakancsom példásan viselte magát, még a bejáratásnál várható lábfeltörés is elmaradt. A hatalmas sportboltban, ahol többek között a lábbelit vettem, egyébiránt jó 140 eurót tapsoltam el egy kör alatt, de ebből az összegből szégyentelenül sok sportfelszerelésre futotta, úgy hogy egy centet sem sajnálok belőle.

Ebédszünettel, pihegésekkel együtt az indulástól számított potom 5 óra elteltével már a csúcsot jelölő hatalmas vaskereszten lógtunk.



A kilátás makulátlan volt, minden irányban több tucat kilométerre el lehetett látni, még Milánót is sejleni véltük a horizonton, pedig az jó 70km-re volt tőlünk.



A változatosság gyönyörködtet, gondoltuk aztán a csúcspihenő végén, mintha a fenti panoráma nem lett volna elég, másik útvonalat választottunk a lemenethez. Ez az útvonal aztán a véget nem érő, kanyargózó szerpentineknek hála fájdalmasan hosszúnak bizonyult, de legalább tartogatott pár bájos részletet.











Végül fél kilenc körül, a luzzognoi esti mise kántálása és a templom fals harangjátékának kongásával övezve megkezdtük a hazautat, beiktatva egy számomra tejesen feleslegesnek ítélt féltizenegyes pizzázást. Mondjuk jellemző a helyi vacsora szokásokra,  hogy a konyha még bőszen dolgozik ilyenkor, és a pincérek még rezzenéstelenül megkérdezik éjjeli falatozásunk végén, hogy kérünk-e kávét. Nem köszönöm, csak egy ágyat és egy ébresztést valamikor dél tájban.

A túra eléggé megterhelő volt, még kedden is éreztem a lábamat, de hát így jön bele az ember az edzésbe. A naptár pedig így jött bele augusztusba – máris betöltöttem második hónapomat, ebben a derékszögű világban. Repül az idő, ki tudja hol áll meg? Mert én nem.

Üdvözlettel:

Bandi a hegyrő'