Közel is van, makarónit is elneveztek róla - miért ne nézzük meg

Kedves Címzett!

Bízva Kedves Címzett intellektuális és absztrakciós képességeiben, nem is fáradok előrevetíteni, hogy ebben a bejegyzésben Milánóról is szót ejtek (na hoppá mégis csak előrevetítettem). De előbb a múltkori kapkodásban elmaradt tókörútról néhány keresetlen.

Szóval az ugye meg van, hogy Ispra, ahol jelenleg élek és alkotok, egy jelentős méretű tó, a Lago Maggiore mellett fekszik. A Svájcba is átnyúló 66km hosszú tó megannyi látnivalót és csinos települést sorakoztat fel az unatkozó hétvégi turisták számára, nosza vágjunk hát neki egy kis körtúrának. Délnek indulva az első jelentősebb városka Angera, ezt most kihagyjuk, mert számtalanszor jártunk már csinos parti sétányán ilyen-olyan alkalmakkor. Tovább haladva Sesto Calendébe jutunk, ami a tó lefolyójaként szolgáló Ticino folyó partján fekszik. Itt volt annak idején például a  sárkányhajó verseny is, ha rémlik még. A soron következő említésre méltó helység Arona, mely Angerával átellenes, csak hogy még könnyebben össze lehessen keverni őket. Itt meg lehet sasolni San Carlo Borromeo, az aronai születésű érsek, reformer és jótevő óriási szobrát, ami bizony a new-york-i Statue of Liberty felépülése előtt a legnagyobb belülről bejárható szobor volt. De állítólag az amcsik is ezt a szobrot tanulmányozták, mielőtt összekalapálták a tüskés fejű hölgyet.

 
 


Szemein és fülein át állítólag szép kilátás nyílik a tóra - mi inkább kihagytuk a súlyos eurókba kerülő fülzsírvizitet és hajtottunk tovább fényűző hoteleiről és üdülőiről híres Stresa felé. A parti sétányról nem utolsó sorban az Isola Bellara is remek kilátás nyílik, így most a szárazföldről láttuk viszont a korábban vitorlással meglátogatott szigetet.





Innen a tó nyugati oldalának közepe táján fekvő Verbaniaba, majd Intrába vezetett (egyéb iránt mindvégig mutatós) tóparti utunk, ahol igazán hangulatos, karakteres bevásárlóutcácskákat lehet bebámészkodni, amíg a lavenoi komp indulására várunk.

 



Jesszus úgy írok, mint valami elcseszett útikönyv, namindegy, Lavenot ismerjük, szeretjük, mert gyönyörű, itt volt a JRC-s magyar EU elnökségi záróbuli is. Meg felvonó is van ami jól felvisz a város felett toronyló hegy tetejére drágáért. Esőben nem vesződünk ilyennel, irány haza. Úton dél felé lehet ráakadni a Santa Caterina del Sassohoz vezető útra, úgyhogy ha még nem járt ott az ember, megéri az egyórás kitérő. Mi már voltunk ott, úgyhogy a tó körút ezzel véget ér, ami ilyen formán inkább tó félkör út, a másik felét, a svájci részeket talán egy következő alkalommal látogatjuk meg.


Na makaróni.

Szóval majdnem 3 és fél hónapig sikerült halogatni, de végül csak eljött a Milánó-látás ideje. Olaszország második legnagyobb betonpacája légvonalban kb 55km-re van álmos Ispránktól, így háromnegyed óra alatt a dizájn és divat fővárosában találhatja magát az ember, ha nagyon akarja. Mi csak úgy nagyjából akartuk, úgyhogy lusta kora délutáni kezdéssel indítottuk a városnézést a Duomonál. Az ország legböhömebb katedrálisa focipályányi területen terpeszkedik, 6 euroért pedig igencsak megéri fellépcsőzni a jó 60m magas tetőre, ahol lenyűgözően részletes faragványok és persze az alant elterülő hangyaváros látványa fogad.

 


 

 

 

 


 

 



Csak a tetőnhegedüléssel el lehet tölteni vagy háromnegyed órát, és akkor még be sem mentünk a gótikus állejtőmaratont garantáló belső térbe. Nem fényűző cirádáival, hanem puszta dimenzióival nyűgözi le az embert a katedrális: távoli hegycsúcsként, misztikus tömjénfelhőbe homályosuló boltívek, lakásnyi területen káprázó ólomüveg ablakok, masszív kőoszlopok. A világ legszebb "barlangja".


 




A kereszténység szentélyéből néhány galambkaksival tarkított méterrel odébb akár egyből a kapitalizmus szentélyében találhatjuk magunkat: a Galleria Vittorio Emanuele valószínűleg az egyik legszebb, legdrágább, legpuccosab, leglegebb bevásárlóutca a galaxis ezen szegletében, még azzal együtt is, hogy ide is hagytak belefészkelni egy Mc Donaldsot. Najó, kivételesen arany-fekete cégérrel szerencsére

 



Ha megúsztuk a csarnokon történő átkelést önmagunk és törvény szerinti örököseink eladósítása nélkül, a soron következő téren a híres neves operaépület, a La Scala fogad minket. Hiába mereng rá kitartóan a tér közepéről Leonardo szobra, kívülről nem sokat mutat az épület, az élmények belül várják az embert, persze súlyos eurokért cserébe. Büdzsénkből inkább fagyira költöttünk, az mindig tuti lépés.

Napunkba ezek után már "csak" a Via Dante, a Sforzesco kastély és a Sempione park végigcsoszogása  fért bele. Utóbbi a Városligetre emlékeztetett, csak több volt a léhűtő fetrengő ember, ami egyáltalán nem baj, végülis erre valók a parkok. Szóval tessék többet fetrengeni a Pesten is!


 


 

 

 

 



Sikerült ismét térdközépig lejárni lábainkat, de Milano megannyi nevezetességéből így is oly sok ziccert sikerült kihagyni, hogy egy visszatérés gyakorlatilag garantált. Megtehetjük, hisz oly közel van.
[   kultúrált anyázás helye  ]

Up next: Hol járt Bandika amikor el volt utazva.

Üdv:

Bandrás

Narancsok, Torino és tókörút

Kedves Címzett!


Csak megjött az a rohadék ősz. Egyértelműen jelzik ezt az egyre koraibb naplementék, a hűsebb levegő és az első szomorkásan hulló falevelek. Nem lájkolom. Minden melankolikus bájával és szépségével együtt az ősz nem az én hónapom. A szürke esős letargiánál nanáhogy jobban szeretem a verőfényes időket, de azt hiszem el kel fogadni, hogy ezzel a bejegyzéssel jó időre búcsút is inthettünk a zavartalan napsütésnek és az utolsó nyári hónapnak.

Mint ahogy búcsút intettünk Fabiano lakótársam harmincharmadik betöltött életévének és egyúttal némi aperitivoval üdvözöltük a rákövetkező reméljükminéltöbbet. Jó házigazda módjára Fabiano pizzával és végtelen mennyiségű caipirnha koktéllal vendégelte az apartmanunkat megszálló vendégcsürhét, amiért cserébe egy röplabdát és egy általam eszkábált, személyre szabott szülinapi posztert kapott.







Megszaporodtak mostanság ezek a hétközi kajálós estek, már ott tartunk, hogy különösebb apropó sem kell egy barbeque összekürtölséhez, megteszi egy „mert csak” indoklás gyanánt. Ennek folyományaként már alig főzök magamra böcsületesen, mindig valahol vagyok és valaki más kajáját eszem vagy szokásos pecsenyémet sütögetem a rácson. Már néha hiányolok is valami jó aljas disznózsíros, hagymába fojtott, pirospaprikás magyar készítményt Valószínűleg emiatt csaptam le a minap a menzán a Goulasch all' Ungherese című cuccra, annak ellenére, hogy képesek voltak krumplipürével illetve tetszés szerint borsóval tálalni. Végülis nem volt rossz, már ahhoz képest, amiket magyar kajaként láttam kínálni a menzán még a magyar elnökség ideje alatt (tejszíntől rózsaszínlő paradicsomleves és társai).

Vissza az események sodrához. Ha még nem lett volna elég a búcsúkból: augusztus utolsó péntekén vagy 5 leköszönő jóember közös búcsúját kellett túlélni. A méltán népszerű britt mókamester, Rory is a távozók listáján volt, úgyhogy az esemény grandiózusnak ígérkezett. Aztán ha nem is bontottuk le a Foresteriát, azért becsületesen... nos nem a megemlékezés a megfelelő szó, inkább a megfelejtés, már ha van ilyen. Szóval jól megfelejtettünk az öt lelécelőről, végső szomorú búcsúztatásuk vészes közelgéséről. A parti témája (mint megszokhattuk, nincsen parti téma nélkül) egyébként narancs volt, így egyszerűen, szóval valamilyen szinten narancsszínben kellett megjelenni, ez volt a minimum. Dehát ugye a minimum az milyenmár. Ha narancs, akkor narancs, nem szarozunk.



Mondom mindezt természetesen minden nemű belpolitikai jellegű utalás nélkül, én tényleg konkrétan egy narancs voltam, mint a fenti ábra is mutatja.

A szombat, mint olyan, általában az ehhez hasonló pénteki dajdajok után érdeklődés hiányában elmarad, szóval ugorhatunk is vasárnapra, irány Torino. Százvalahány km autóút nem nagy áldozat az egyik itáliai "nagy" meglátogatásáért, bár a túra ad- hoc jellege csak egy nap nézelődést engedélyezett. A város „igen-igen nagy”, még turista hemzsegésre alkalmas központ is bőven ad bejárkálni valót, többet, mint amit egy nap alatt le lehet gyűrni. Van folyója is, megannyi sokpilléres kőhíddal, a keleti oldalon meredek hegyekkel – kicsit olyan, mint egy fordított Budapest, csak itt a budai oldalnak alig maradt hely a domborzattól, a kastély meg a pesti oldalon található. Meg amúgy tök más az egész, szóval nemtudom miért erőltetem ezt a hasonlatot.










Ha valaki történetesen beleunna a sétálóutcák, műemléképületek, óriási, tágas terek csodálásába, a múzeumok és galériák rengetegéből is választhat. Mi a Museo Nazionale del Cinema tornyát, a Mole Antonellianat céloztuk meg, hisz egy várost a magasból látni mindig tuti élmény. Maga a múzeum is iszonyú igényes, kissé félhomályba burkolt, mozielőtér illetve vetítőterem hangulatú - mindezt csak a torony közepén felszökő üvegliftből, futólag csodálhattuk meg, magára a kiállításra nem szólt 7 eurós jegyünk.



A 167m-es torony kilátójából is csak azzal szembesül a szemlélődő, hogy biz a város nevetségesen apró töredékét járta még csak be, de már így is hót fáradt. Ismétlem magam, de Torinora talán az egyik legillőbb jelző, hogy tágas. Varázsa nem az apró eldugott utcácskákban, sikátorokban rejlik, hanem alföld-szerűen elterülő végtelen piazzáiban (ha ezt pizzáinak olvasta Kedves Címzett, akkor minden bizonnyal nagyon éhes) és egymás mellett sorjázó sugárútjaiban, sétálóutcáiban rejlik. Panoráma és városkép dömpingünk következik.












 










Ottlétünk alatt érdekes módon nem kellett embertömegek között szlalomozni, a város kellemesen kihalt és békés volt, egyfajta nyugodt vasárnapi hangulat ülte meg. Ez alkalmat nyitott a szokásos huligánkodásra.




Tudom, tudom a torony csúcsán lett volna igazán menő befeküdni. Most ere futotta.
Búcsúzóul végül felautóztunk a város melletti hegyen őrködő Basilica di Supergahoz, ahonnan még egy utolsó pillantást vetettünk a lemenő napfényben szikrázó Torinóra, majd hazasuhantunk a lusta vasárnap esti forgalomban.




 Bazilika kívülről, belülről.



Nagyonhülye: panoráma napszemüvegen keresztül.

Torinó pipa, de csak haloványan, mert bőven maradt még mit felfedezni benne. Felmerülhet a kérdés: nade hol marad a címben szereplő tókörút? Hát el. Nincs több időm, holnap elutazom, nem mondom meg hova. Majd megírom utána, ahogy azt errefelé szokás.


A dopo!

Andrea

Lago di Como: napsütés, pára, a hajammégmindigtart, George Clooney meg sehol

Kedves Címzett!

Utólag is boldog államalapítást meg Szent István temetést. Mondanám, hogy sajnálom, hogy lemaradtam az idei fővárosi pénzég... izé tűzijátékról, ha történetesen nem a környékünkön zajlott volna az elmúlt hetekben a Tűzijáték Világbajnokság. Na ja még ez is. Összesen három parádés tűzijátékot volt szerencsénk végig állejteni, mondanom sem kell mindegyik odaverte a budapesti petárdákat, őrült profi koreográfia és dinamika volt jellemző mindegyiknél. Az utolsó, lavenoi csinnadratta víztükörig robbanó 100m-es fénypálmáival és tüdőrengető, retinaszaggató fináléjával nem kicsit volt emlékezetes - hiába is küszködnék körbeírni. Néhány elfuserált fotó, de mirefel, mindenki tudja, mi az a tűzijáték.



 



És ha nem lett volna elég az égbámulásból, elmentünk a környék legprofibbjaihoz: a Campo dei Fiori obszervatóriuma hetekkel előre le van foglalva a csillagvizsgálót látogatni vágyó jónépek által, de mi már gondosan feliratkoztunk egy hónappal előtte. Nem sokkal az augusztus közepi holdtölte után jártunk, az ég tiszta volt, de a hőség által felrángatott párás levegő a láthatárt néhány kilométer után kékes homályba csomagolta. Pedig a környezetéből átmenet nélkül, vulkánszerűen felszökő hegy tetejéről remek kilátás nyílt az éjszakai tájra, ami egyfajta égbolt-tükörképként fénycsillagoktól tündöklő településekkel, forgalmas utakkal, tavakkal káprázott.



Némi mérsékelt érdeklődésre érdemes előadást és általános bemutatót követően elkezdtük végre bámulni az eget, először szabad szemmel, lézerpálcával mutogatva a különböző csillagalakzatokra. Mindezt olaszul narrálva, úgyhogy ezen epizód tanulási értéke számomra, hogy úgy mondjam, nem verdeste a csillagos eget. Egy kistávcsővel a Holdat nézhettünk, a nagy gukkerrel (tudod, kupola meg minden) pedig csillagklasztereket és ikercsillagokat szemlélhettünk. De ezekről is olaszul ment a vaker, nem csoda hogy hamar eluntam magam és a végén már csak a Maria által felhozott almás süti befalása és az éjszakai táj illetve nyiszogó hangot adó helyi fauna reménytelen fotózása foglalt el. De persze szép volt jó volt, csak a felét nem értettem, ami azért gondolom feldobta volna az élményfaktort.





Két napra rá standard péntek esti bungaló partival indítottuk a hétvégét, az apropó ezúttal egy lengyel kollegina búcsúztatása volt. Errefel készült is egy káposztás kenyér, ami -szerénységet és szalonképes jelzőket félretéve - kikúrt jó lett. Ennek örömére kenyérkiállítást nyitottam itt a konyhasarokban.

A távozó gyakornokok rendszerint egy ilyen partival búcsúztatják itt eltöltött hónapjaikat, őket pedig itt maradó pajtásaik búcsúztatják könnybe lábadt szemekkel. Ebből a szempontból kissé bizarr és természetellenes ez a közösség - az emberek folyamatosan rotálódnak, ki innen, ki onnan érkezik, majd ide vagy oda röppen tova, közben meg egyesek együtt laknak, együtt dolgoznak, de minimum folyton együtt lógnak, így közel kerülnek, jóbarátok vagy szerelemesek lesznek... de mindeközben végig ott lebeg fejük fölött egy kicsiny óra, ami folyvást csak számolja vissza a heteket. Mint valami nagy, félnyilvános Big Brother, rendszeres kiszavazásokkal. Minden egyes átmulatott búcsúparti egyben emlékeztet, hogy előbb utóbb te is egy ilyen parti apropójaként találod magad, de addig is minden egyes ilyen összejövetellel közelebb kerülsz ahhoz a bizonyos Utolsó Estéhez. Igen, kicsit úgy írok erről az egészről, mint a nagy elkerülhetetlen kaszásról, de belátható, hogy amint kiteszi innen az ember a lábát, egy csomó emberrel, helyszínnel, szokással, mindennapi aprósággal megszakad az állandó kapcsolata, tehát az eltávozók életük egy jelentős darabját kénytelenek maguk mögött hagyni - ami pedig biz' olyan, mint egy kicsit meghalni. Meghalni pedig többnyire senki sem szeret.

Szép helyeket látogatni, viszont többnyire mindenki szeret. Irány tehát Lago di Como, a környék egyik legfestőibb tava. Ja igen, tehát sikerült szakítanom a zord hegyekkel, és végre keblemre ölelhettem a civilizált turizmus édes mocskát. Remélem mindenki jól tippelt előző hétről.
Ami megkülönbözteti a Como tavat a Maggioretól, az talán az, hogy annál egy fokkal vadabb, minden oldalról meredek hegyekkel körül vett, kevésbé városiasodott látványt nyújt. A tó nevét viselő Como a többi parti településhez mérve a nagyobbak közül való, de ezzel együtt takaros óváros negyedével és parti sétányaival kellemes hangulatot és élménydús nézelődést illetve plankinget garantál.

 


 



Egyébiránt a Como tó nevezetességei közé tartozik a megannyi film (köztük az egyik újkori Star Wars) díszleteként szolgáló Villa del Balbianello és persze a jó öreg George Clooney - már ha azóta nem kapott hülyét a tavon vígan ringatózó paparazzóktól és adta el villáját pártucat millió euróért.

Comoból a tó legszebbikének tartott Bellagioba autózva elvileg mindkét fent említett látványosságot látni lehet, már ha tudja az ember, merre nézzen. Én nem tudtam, úgyhogy sem a villát, sem George Clooney szőrös mellkasát nem áll módomban itt prezentálni. Nomeg a tó meredélyes derekán kígyózó keskeny műúton lavírozni, centizni a szembejövők és a sziklafal/korlát között épp eléggé leköti az ember figyelmét, szerencsére rendszeres kiállók adnak alkalmat egy-egy szusszanásra és gyönyörködésre.



Bellagio a fejreállított Y alakú tó három ágának találkozásánál fekszik, eleven képeslap szerű parti sétányáról megannyi szűk lépcsősikátor fut fel a felsőbb utcácskák irányába. Nagyon turistás, de ami szép az szép, "ezt kár vitatni". Kissé szűkös időkeretünkbe sajnos nem fért bele a város feletti magaslat megmászása, ami bizonyára különleges látványt biztosított volna, cserébe azonban elfogyasztottam életem legjobb fagyiját, ami a fagyisbácsi elmondása alapján helyi fügékből készült. Igaz vagy sem, ennél jobb fagyit nem hinném hogy valaha is fogok találni, már ezért is érdemes elzarándokolni Bellagioba (persze csakis füge szezonban).








Hazakanyargózás immár szürkületben, az út vissza Comoba így is mesésen szép, némely tóba szaladó meredélyfalu már-már olyan látványt nyújt, mint a híres liguriai Cinque Terre falvak valamelyike. Este 9 körül Comoban elkeseredett próbálkozást teszünk a "jó pizzát enni északon" project keretén belül, teljes a kudarc mondanom sem kell. A nyomok egyébként Varesebe vezetnek, azt mondják ott van egy jó nápolyi stílusú pizzázó. Meg lesz (n)é(z)ve.

Itt meg is állnék a mesével, hamár így nagyjából beálltam a két hetes eltolódással való beszámolásra. Meg aztán ha most hétvégén speciel nem történne semmi, akkor legalább a legutóbbi hétről tudok írni. Hál' istennek lesz mit.

Üdv:

Dzsordsz Klúni