Turizmus, brit sportok és Kleofás, a renitens szemöldökszál

Kedves Címzett!

Lassan többszörös mérföldkőhöz érkezünk, úgyismint:
- Pár napon belül egy hónapja lesz, hogy Itáliába sodródtam
- Ezzel egy időben véget ér a magyar EU elnökség, melyet a lengyel vált fel.

A kettő közül természetesn minket az első érdekel jobban, mivel mit nekünk hülye elnökség, pfuj (én azért ehelyt gratulálnék ex-kollegáimnak, akik erejükön felül dolgoztak az elnökség sikeres lebonyolításán). Szóval egy hónapja, 1/12 éve vagyok itt. Itt ezen a helyen, amiről már oly sokat meséltem, de még oly sok mindent tartogat. Lássuk mit tartogatott a múlt hét.

Először is megvolt az első kezdő olasz nyelvórám, némi puskázással már be tudok mutatkozni, jónapot kívánni, meg valamelyest káromkodni - igaz utóbbit jellemzően nem a nyelvórán sajátítja el az ember. Mi chiamo András, sono ungherese. Porca miseria!

A hét második felében zajlottak az 5v5-ös focikupa, a Schuman Cup utolsó meccsei, így gyakran találtuk magunkat munka után a kispálya mellett bömbölve. A magyar-török keverék csapat ügyes volt, végül csoportharmadikok lettek, ami összesítettben nem tudom mit jelent, de legalább nem mi kaptuk a leggyérebbekenek járó Fakanál díjat.

A torna győztesei végül a Portugálok lettek (nahát). A kupa lezárultát persze megfelelően meg kellett ünnepelni, erre a JRC Klubház és némi koncert biztosított méltó keretet. Itt el lehetett simán lötyögni éjfélig és akkor az ember mehetett volna az ágyba jól megérdemelt pihenését tölteni. Na de nem itt Isprában.

Merthogy kitartóbbak illetva a szociális kényszer előtt meghajlók ezután még elzarándokoltak az Isprától északra fekvő régi strandra, ahol nyárközép ünnepélyt rendeztek a leghosszabb nappal tiszteletére. A szervezők szerint valami ilyesmi ünneplés volt alapvetően az irányadó a mi esténkhez is. De persze ennél azért szolidabban sikeredett a szűkkörű minifesztivál, melynek legemlékezetesebb pontja számomra a finn Salmiakki nevű csodaital és az annak ízével készült gumicukor okozta szájüregi sokkélmény volt. Leírhatatlan megrázkódtatást okozott az ánizsos, kesernyés, gyógyfüves, alkoholos és legfőképpen erősen sós ízélmény. Minden Kedves Címzettnek csak ajánlani tudom.

A hajnalba nyúló csápolás stratégiailag meglehetősen megfontolatlan lépés volt annak tükrében, hogy másnap elég korán kellett kelni. Merthogy bizony egésznapos busztúra előtt álltunk. Intenzív söraurával körülvéve és félig nyílt, csipakeretes szemhéjjal csoszogtunk a parkolóban várakozó buszhoz, melyet csurig töltöttek a Liguriát látni vágyó JRC-s arcok. Liguria a csizma felül kiterülő szárának elülső része, Genovával és festői partmenti településekkel. Az olasz Riviéra egyik nagyobbacska gyöngyszemébe, Santa Margheritaba vitt buszunk, egy makacs autópálya dugó miatt azonban ez a vivés a sztenderd 3 óráról 4 órára hízott. Sebaj, legalább kialudtuk magunkat.

Már Santa Margherita is sok különleges látnivalót tartogatott volna, azonban a buszból kigémberedő heringemberek célirányosan a kikötő felé vették útjukat, ahonnan hajók vitték tova a turizálni vágyókat a környék szebbnél-szebb kikötővároskáiba. Mivel nekünk Portofino nevét suttogták a legtöbben, és mivel az volt a legközelebb (így a legolcsóbb megközelíthetőségű), hát oda váltottuk jegyünket. A szűken vett környék egyébként minimum két-három napra való látnivalót tartogat, nekünk azonban alig öt óránk állt rendelkezésre.

A teljes erőből perzselő Nap alatt történő járkáláshoz remekbe szabott helyi fagylaltok adták az energiát. Az energia kellett is, mert magasra akartunk törni, hogy teljes pompájában lássuk Portofinot. De valahogy az Istennek sem akart olyan igazi kilátás nyílni, hogy zavaratalan panorámában legyen részünk, úgy kellett trükközni, kerítés mellett felmászni, egyensúlyozni hogy mégis valamit lássunk. Se kilátó, se semmi. Ekkora ziccert kihagyni nagy blamázs az olasz turisztika részéről...(persze az is lehet, hogy nem a legjobb helyről próbáltunk nézni, de kinek volt ereje, ideje bejárni az ismeretlen hegyoldalt). Elpilledve viszaereszkedtünk a városba, körbejártuk a vendéglőkkel körbebástyázott kikötői sétányt, majd bepróbálkoztunk a város felett magasodó kastély meghódításával is. Innen sem sikerült olyan igazi totál panorámát találni, pláne, hogy a kastély pont le volt zárva privát rendezvény miatt. De a félreértések elkerülése végett: így is ide meg oda voltunk a látványtól, a városkától, még ha bűzlött is az egész a turistáktól (így tőlünk is). Visszahajózás előtt még távolról rácsorgattuk nyálunkat az óriásjachtokra, amin furcsa gazdag emberek falatoztak és napszemüveges testőrök grasszáltak. Ez egy olyan dimenziója a gazdagságnak, ami számomra már alapból kissé ellenszenves is... aztán ha enyém lenne az a hajó, lehet nem utálnám magam.

Alább a képek, férfi Címzettjeim számára külön kiemelném az exkluzív Michele Wild portrét!



Michele Wild átverés miatti anyázás lefolytatható a komment részlegen.

Hazabuszozás előtt egy gyorsat csobbantunk még az adriai habokban, elhabzsoltunk még egy remekbeszabott fagyit, aztán hazáig ájultan csorgattuk a nyálunkat üléseinkben. És a legjobb az egészben a magamfajta garasoskodóknak, hogy hála a buszút baráti árának, az egész kirándulást bagatell összegből lehetett kivitelezni. Fárasztó nap volt, irány az ágy. De nem itt Isprában.

Hogy véletlenül se ússzuk meg a napot ennyivel, hogy-hogy nem, pont ezen a szombat estén volt az év talán legnagyobb volumenű isprai megmozdulása, egy egyéjszakás tóparti fesztivál. Apelláta nincs, menni kell. A hömpölygő tömeg és a mosógépzene elől először messze menekültünk, csendes diskurzust folytatva a mai fiatalság helytelen viselkedésformáiról. Majd valahogy csak erőt vett rajtunk a fesztivál lüktetése, sugárzása és végül korahajnalig igen irdatlanul szeleteltünk a tánctéren (gyakorlatilag a tó partján), és még örültünk is neki.

Joggal gondolhatná Kedves Címzett, hogy ezután már csak kijár egy kiadós alvás és lustálkodás. De nem úgy Isprában. Délelőtt kelés, ebéd helyett floorball, majd egy gyors zuhany utána irány golfozni. Áh dehát persze, hogy ingyenes golfozás, ott még nem tartunk, hogy úgy igaziból, burzsujosan. De a lényeg, hogy golfoztam, először és - lottó ötös hiányában - valószínűleg utoljára is. Najó a teljes igazság az, hogy a putting (likbagurítás) és a driving (tovasuhíttás) gyakorolgatása illetve ezzel szimultán a gyep felkapálása messze áll a valódi játéktól, de a mozgás alapjait így is felfedezhettük. Sőt tucatnyi ütés és bénázás a tűzőnapon bőven elég ahhoz, hogy az ember kis híján belefulladjon saját izzadságába. Másnap pedig az ütőt görcsösen markoló tenyérizmok sajgása jelzi: ez tényleg sport. Miután kellőképpen kibénázta magát a csapat, ingyen aperitivoval vendégeltek - ez amolyan étvágyerjesztő falatkák és italok felszolgálását illetve gyors elfogyasztását jelenti, de gyakran olyan jól sikerül ez a gerjesztés, hogy az embernek már nem is marad a végén étvágya. Valaki még feldobta, hogy ezután menjünk le a tópartra, de kedv, erő illetve lábak hiányában erre már nem került sor. Ehelyett hajnalba nyúló kenyérsütéssel, majd ágybaájulással vetettem véget a hétnek. Eredmények megtekinthetőek a kifőzdében.

Új hétre virradt a nap, és én naív mit sem sejtettem arról, hogy este rögbizni fogok. A brit sportok egyik legkeményebikének legpuhányabb változatát játszottuk, ez a touch rugby, ahol a labdás embert elég megérinteni, hogy megálljon a támadás. Az eredmény, sok futás, sok passz, kevesebb hiányzó fog. A füvön azért így is rendesen csúszkáltunk, elkél ide a stoplis cipő. A játék végén pépessé izzadt testünket a tóba mártogattuk, majd tikkadt nyelvünkkel fagyit nyaldostunk a naplementében, hogy még jobb legyen nekünk.

Aztán mint ma kiderült, ez nem is játék volt, hanem inkább edzés, mert szombaton Velencétől nem messze egy torna is lesz, ahova lelkes csapatunk nevezett is. És hogy akkor ott is aludnánk... na ez a momentum nekem kevésbé gyere be, de meglátjuk hogy alakul.

Ja és Kleofás. Ő egy renitens szemöldökszálam, félre is áll folyton, hosszú is, sprőd is, meg szőke is. Szerintem ilyen eddig nem volt. Talán a megfeszített szociális élet eredménye? Figyelemmel kísérem, aztán ha szaporodik, akkor... nos akkor sincs semmi, jó ez így, ahogy van.

Izzadt üdvözlettel:

Suna Haddjár